A könyve idézetgyűjteménnyel kezdődik: Böll, Mary Shelley, Radnóti, Jókai, Esterházy és Bereményi szövegeivel. Ennyi bölcsesség és legjobb mondat után mi marad az írónak?
A mottó a könyv elején van, de igazából utólag értelmezendő. Egy vagy több előzenekar, amelyekből utózenekarok lesznek. Valamennyi mottóként idézett szerző szereplőként vagy szellemként felbukkan később a regényben. Például Vonneguttól az, hogy „Többé-kevésbé mindez megtörtént”, érvényes az én könyvemre is. Umberto Eco pedig azt mondja az egyik mottóban: „Nem én mondom. Mondódik.” Vagyis ezúttal talán nem is én voltam a szerző, csupán összeszerkesztettem az úgynevezett valóság darabkáit.
A regény elején az 50 éves író Ingolstadtba utazik. Az egyetem kertjében ül, előtte egy pohár sör, az ölében Vonneguttól Az ötös számú vágóhíd. Miért pont oda ment?
Az ilyen kerek évfordulók alkalmával az ember előveszi a bakancslistáját. Nekem nem volt bakancslistám, nem akartam bungee jumpingolni vagy elutazni Indiába. Volt viszont egy régi tartozásom. Ingolstadtban kétszer is megszületett az anyám, és még soha nem jártam ott. Már a vonaton furcsa hangulatba kerültem, mintha csak hazamennék. Nagyapám hadiorvosként 1944-ben került a városba, állapotos nagyanyámat magával vitte. Az ő nyomukban jártam, és ezúttal csakis a tényekre akartam koncentrálni. Mindenféle dokumentumokat vittem magammal, születési és halálozási anyakönyvi kivonatokat, katonai és kórházi igazolásokat, ezek alapján akartam végigjárni az útjukat, megismerni azt a másfél évet, amit itt töltöttek. A valóság után kajtattam, de egy meglehetősen misztikus-érzelmes utazás lett belőle. A papírok egyszer csak elkezdtek beszélni, nem kellett kitalálnom szinte semmit. Rájöttem, a valóságnál nincs misztikusabb dolog. Hogy mást ne mondjak, az első ember, aki szembejött velem Ingolstadtban, miután leszálltam a vonatról, Frankenstein doktor volt. Vagyis hát a szelleme.
HVG / Cabrera Martin
Sömmi nem kizárt
„Orvoscsaládban születtem Szentesen, ha a papírforma érvényesül, nőgyógyász leszek, mint az apukám. De hát az élet nem logikus, így lettem író” – mondja az 52 éves Cserna-Szabó András. Novellát, esszét, regényt ír, Budapesten és Siófokon él, de nagyon szentesinek és kicsit kolozsvárinak érzi magát. Negyedszázada kutatja a magyar gasztronómia múltját, legkedvesebb témái: a pacal, a káposzta, a lecsó és a régi szakácskönyvek. Első kötete 1998-ban jelent meg, Fél négy címmel. Írt két történelmi regényt, a betyárvilágot megidéző Sömmit és a hun király idején játszódó Zerkó – Attila törpéjét. Egy sor novellás- és esszékötete, jó néhány regénye (Puszibolt, Extra Dry, Mérgezett hajtűk) után idén látott napvilágot családregénye, az Anya csak egy nincs. Kapott már mindenféle díjakat (József Attila-, Mészöly Miklós-, Szépíró-, Artisjus-), de legbüszkébb az Arany Fakanál díjára, amelyet nagyjából húsz éve a szentesi Lecsófőző Fesztiválon nyert el csapatban. Kamaszkora óta megszállott rajongója a trash, black, death metalnak, koncertélményeiről The Black Taylor néven szokott beszámolni. Imádja a hideg, csapolt cseh söröket, a zöldvendéglőket, a szalontüdőt, Olaszországot, a biciklijét, Aki Kaurismäki filmjeit és az őszt. Jelenleg szerzőtársával, Darida Benedekkel a magyar káposzta kultúrtörténetéről ír könyvet, megvalósítva ezzel Mikes Kelemen régi álmát.
