„A lovak közé dobják a gyeplőt”, „mindenki azt csinál majd, amit akar” – ezzel ijesztgettek a fideszes és kereszténydemokrata képviselők, amikor az első Orbán-kormány bukása után, 2002-ben az oktatáspolitika irányítása a szabaddemokraták kezébe került. A „nemzetféltő aggodalomra” az adott okot, hogy már a kormányváltás utáni első parlamenti üléseken számos olyan módosítást került a balliberális többségű Országgyűlés elé, amely úgymond visszaadta az iskoláknak a megelőző négy évben elvett pedagógiai önállóságot.
Kétségtelen, hogy az akkori oktatási reformnak a számos előremutató eleme mellett (az általános iskolák elsőseinél például ekkor váltotta fel szöveges értékelés az érdemjegyekkel osztályzást) erősen vitatható elemei is akadtak (mondjuk az, amelynek értelmében a tanárok csak a diák beleegyezésével tájékoztathatták volna a szülőket gyermekük iskolai problémáiról). De már akkor is meglehetősen erős politikai elfogultság kellett ahhoz, hogy valaki elvitassa a Magyar Bálint oktatási miniszterhez köthető reform mögött meghúzódó jobbító szándékot.
Valami hasonló fordulat történik napjainkban is.
A Lannert Judit vezette Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium ugyan még nem rukkolt elő az oktatás világát a sarkaiból kiforgató újításokkal, de az irány már egyértelműen látszik.
