Akárhol kapargatjuk meg a generációs válsággócot, rendkívüli szorongásba ütközünk. A túlterheltség, az alultámogatottság, a folyamatos stressz miatti ellátatlanság, a mentális kiszolgáltatottság pedig hozza a jól ismert forgatókönyvet.
Gyerekfejjel a néphatalom ellen küzdő banditák közé keveredett.
A sommás ítéletet az 1956-os forradalom egyik legismertebb és legtöbbet hamisított arcáról írta le a kádári sajtó 1982-ben. Még hét év volt hátra Nagy Imre exhumálásáig és az újratemetéssel kezdődő rendszerváltásig. A banditák közé keveredett fiú Pruck Pál volt: róla készített gondosan beállított fotót a Life fotóriportere 1956 őszén.
Nem bízták a véletlenre, körültekintően megválasztották a díszletet, a jelmezt: nagykabátban, hátára szíjazott fegyverrel pózolt a gyerek. Ez a forradalom a fiataloké – üzente az amerikai folyóirat a képpel. Erre a fotóra írták rá Schmidt Mária kormánybiztos irányítása mellett, hogy Dózsa Lászlót ábrázolja, mert megemelhették így a NER-t támogató színész alakját.
Heves tiltakozások után ismerték el a hamisítást, de nem győzték hangsúlyozni ugyanazt, amit az 1982-es rezsim is megtett: igaz ugyan, hogy Pruck Pál van a képen, de ő nem alkalmas arra, hogy a forradalom kamasz arca legyen, mivel – hangsúlyozta Schmidt Mária – köztörvényes bűnöző volt.
Valóban. Pruck Pál, a kamasz, aki valamikor 1942 háborús karácsonyán született (a pontos dátum nem ismert), még a 18. születésnapja előtt több motorkerékpárt, biciklit tulajdonított el, részt vett egy autólopásban, és közvagyont rongált (magyarán padokat tört össze). Rovott múltjáról többször vallatta a pártsajtó a Kádár-rendszerben, nehogy valaki elhiggye, hogy hamvas, szimpatikus fiatalok álltak az „ellenforradalom” oldalán.
Pruck megadóan sorolta a saját bűneit a korabeli Népszabadságban. Egy 1986-os dokumentumfilmben pedig így mesélt 1956 arca:
Balhé volt, tetszett, srácok voltunk, szabadok voltunk, nem parancsolt senki.
A fiatal forradalmárt is térdre lehet kényszeríteni, meg lehet alázni és politikailag ki lehet zsákmányolni, ha ez a cél. Mansfeld Péter 15 éves volt, amikor részt vett az 1956-os forradalomban. 18 éves, amikor kivégezték. Őt is köztörvényes ügyekkel, többek között lopással vádolták. Valóban, tényleg megpróbált ellopni egy szovjet Pobjeda típusú személygépkocsit a Mártírok útján.
Mansfeld rovott múltját sem győzték emlegetni azok, akik le akarták járatni 1956-ot. Azok pedig, akik a forradalmat az angyali hősök meneteléseként tisztelték, nem győzték elhallgatni. Valójában nem hősökről és nem köztörvényes bűnözőkről van szó, hanem olyan gyerekekről és kamaszokról, akik beleszülettek a háborús erőszakba, a Rákosi-diktatúra kegyetlenkedései közé.
És akik számára a forradalom az első (és egyetlen) esély volt arra, hogy mindebből szabaduljanak, megtapasztalják a valahova tartozást, az együtt és egymásért cselekvést.
Egy ilyen szabadulástörténet nem mesedélután, minden elszenvedett igazságtalanság visszaköszön: lopás, csalás, vér, erőszak. A forradalom a bűneikkel, a szabályszegéseikkel együtt felemelő és valóságos. Pruck és Mansfeld generációjának velünk élő tagjai ma nagyszülők, dédnagyszülők. A mai dühös ifjúság Párizs, Barcelona, Milánó, Tirana utcáin tüntet, egyre többen gyújtogatnak, törnek-zúznak – kihasználva, hogy velük szemben nem tankok és gyerekgyilkos hóhérok állnak. És ha április 12-én nem méri fel jól a helyzetét a bukott magyar miniszterelnök, és megpróbálja erőből lenyomni a szavazatok forradalmát, most talán Budapesten is így lenne.
A mai erőszakkal nehezebb szembenézni, mint Pruck vagy Mansfeld „viselt dolgaival”, amelyek mögött ott volt a világháborús árvaság és nincstelenség.
Világszerte a forradalmi hősiesség jelképévé vált Russell (Russ) Melcher 1956-ban a forradalom napjaiban Budapesten készített felvétele. A 96 éves, Franciaországban élő amerikai fotós megosztotta a HVG-vel a kivételes történetet.
