A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A veszteség mindannyiunk életének része, mégis rendkívüli, nehezen elviselhető eseményként kezeljük, amelyről jobb csak akkor beszélni, ha már elkerülhetetlen. A halál körüli társadalmi hallgatás, a gyászolóval szembeni bizonytalanság, valamint a fájdalom mielőbbi lezárásának igénye azt sugallja, hogy a gyásznak van egy elfogadható időtartama, amely után vissza kell térnünk a megszokott kerékvágásba. A Budapest Galéria A szívem is sír belül – Gyászmunkák című csoportos kiállítása viszont épp arra hívja fel a figyelmet, hogy másként is lehet gondolkodni minderről. A cím a fájdalom belső, olykor láthatatlan természetére utal, amely akkor is jelen lehet, amikor kívülről semmi sem árulkodik róla.
Gadó Flóra nagyívű, remek hazai és külföldi művészeket felvonultató kurátori koncepciója a gyászt személyes tapasztalatként, kulturális gyakorlatként és közösségi ügyként is vizsgálja. A veszteség megélésének módjait rítusok, családi hagyományok, vallási elképzelések és társadalmi elvárások alakítják. Mindezek mögött ott húzódik az igény, hogy formát adjunk annak, amire a hétköznapi nyelv gyakran kevésnek bizonyul. A kiállítás művei a búcsú, a gondoskodás és az emlékezés különböző lehetőségeit járják körül, miközben arra is rákérdeznek, hogyan élhetünk együtt azzal, ami visszavonhatatlanul megváltoztatja az életünket.
Kiállítási enteriőr
Juhász G. Tamás
A cím első olvasásra súlyos, talán nyomasztó élményt ígér. Személyes tapasztalatom azonban éppen ellenkező volt:
a tárlat feltöltő élmény.
A művek érzelmileg és intellektuálisan is izgalmasak, helyenként meditatívak, máskor sokrétű szenzuális tapasztalatot kínálnak. A halál közelsége nem teremt bénító atmoszférát, a gyász különféle megnyilvánulásai pedig nem követelnek folyamatos érzelmi készenlétet a látogatótól. A látogató a maga tempójában közelíthet az egyes munkákhoz. Ez a szabadság különösen fontos egy olyan témánál, amelyhez mindenkinek személyes emlékei, félelmei vagy feldolgozatlan tapasztalatai kapcsolódnak.
A gyász túlmutat a halálesetet követő időszakon. Megjelenik a családi kapcsolatok megszakadásában, az otthon elvesztésében, a háború okozta kényszerű elvándorlásban és a haldoklók mellett végzett, gyakran láthatatlan gondoskodásban is. A művek különböző kulturális és társadalmi közegekből indulnak ki, mégis közös kérdés köré rendeződnek: hogyan lehet együtt élni a hiánnyal? A válaszok sokfélék. Van, ahol a test és a mozgás kerül előtérbe, máshol tárgyak őrzik a veszteség nyomait, egyes munkák pedig a közösségi rítusok erejére irányítják a figyelmet.
Móró Zsófia Boldogok, akik sírnak című, 2026-os, négycsatornás installációja a sírás testi és társadalmi jelentését vizsgálja, miközben a magyarországi falvak és a józsefvárosi közösség temetési szokásainak átalakulását is megidézi. A hagyományos halottvirrasztások során a gyász közösségi esemény volt: a fájdalom a család és a tágabb közösség előtt kapott hangot, a sírás pedig a rítusok természetes részét alkotta. Ezek a formák mára sok helyen átalakultak vagy eltűntek, velük együtt pedig a gyász nyilvános megélésének lehetőségei is szűkültek.
Kiállítási enteriőr
Juhász G. Tamás
Az installációban megjelenő hangok a fájdalom sokféleségét érzékeltetik. A sírás egyszerre testi reakció, társadalmi jelenség és kulturálisan formált kifejezési mód. A cím bibliai utalása még mélyebb jelentőséget ad a sebezhetőségnek: a gyász olyan állapot, amelynek fontos helye van az emberi tapasztalatban.
A közösségi gyász más kulturális összefüggései a jeruzsálemi születésű Noor Abed A Night We Held Between című, 2024-es, harmincperces, hanggal kísért filmjében bontakoznak ki. A mű a testek közötti kapcsolatokra, a mozgásra és a közös cselekvés rituális jellegére épít. A gyász itt a közösségi emlékezet része: a közösen végzett mozdulatok olyan tapasztalati teret teremtenek, amelyben a történetek és az összetartozás érzése továbbadható. A testek jelenléte különös hangsúlyt kap. A mozgás a megemlékezés eszköze és a közösséghez tartozás kifejezése lehet, a rítus pedig olyan tudást őrizhet, amelyet nehéz szavakba foglalni.
A thaiföldi Korakrit Arunanondchai Songs for Dying című, 2021-es videómunkája a búcsú és a haldoklás tapasztalatát állítja középpontba.
A harmincperces film személyes emlékeket, kulturális hagyományokat és a halál közelségéhez kapcsolódó képzeteket fűz össze. A búcsú folyamatként tárul elénk, amelyben a figyelem, a jelenlét és az együtt töltött idő különös jelentőséget kap. A cím a hang szerepére is felhívja a figyelmet: az éneklés és a zene olyan lehetőségeket nyit meg a veszteség megélésére, amelyek túlmutatnak a racionális magyarázatokon. A Brüsszelben élő Anaïs Chabeur Rehearsal című, 2021-es videója a hospice-ellátás világához kapcsolódik.
A halál közelsége itt a mindennapi munka tapasztalatává válik, a gondoskodás pedig szakmai tudást, érzelmi figyelmet és folyamatos alkalmazkodást követel. A haldokló mellett maradók számára a búcsú ugyancsak folyamat, amelyben a másik ember méltóságának megőrzése és a saját veszteség tudata egyszerre van jelen. A mű láthatóvá teszi a gondoskodás érzelmi terheit. A haldoklás gyakran intézményi terekbe szorul, eltávolodva a családi élet megszokott színtereitől. A személyes jelenlét értéke ettől még megmarad: a figyelem, a csend és az együtt töltött idő olyan kapaszkodót jelenthet, amelyet nehéz más módon pótolni. Chabeur – aki maga is önkéntes ápoló – munkája érzékenyen közelít ehhez a tapasztalathoz, miközben a gondozók szerepére is ráirányítja a figyelmet.
A veszteség társadalmi és politikai dimenziója az ukrán Dana Kavelina Grey Earth című, 2025–2026-os animációs videójában kap hangsúlyt. A mű az ukrajnai háború tapasztalatából indul ki, az elvándorlás, az otthon elvesztése és az emlékezet kérdéseit vizsgálva. Háborús helyzetben a gyász feldolgozását a folyamatos bizonytalanság is nehezíti: a veszély nem feltétlenül múlt el, a hazatérés lehetősége kérdéses, a személyes történetek pedig egy nagyobb történelmi megrázkódtatás részévé válnak. Az animáció sajátos képi nyelve teret enged a dokumentálható valóság és a belső tapasztalat találkozásának. Az otthon elvesztése identitást formáló hiányként jelenik meg, amely az idő érzékelését is megváltoztatja.
Kiállítási enteriőr
Juhász G. Tamás
A mexikói Veracruz közegéből kiindulva vizsgálja a közösségi emlékezet, az erőszak és a halálhoz kapcsolódó kulturális gyakorlatok összefüggéseit Koleszár Adél és Budapesten élő mexikói Esteban de la Torre Only Have Faith című, 2017–2019 között készült fotósorozata és hanginstallációja.
A fényképek és a hangok együtt idézik fel a helyszín atmoszféráját, miközben a dokumentálás felelősségére is figyelmeztetnek. Egy közösség veszteségeinek bemutatása érzékeny feladat: a képeknek meg kell őrizniük a tapasztalat nyomait, tiszteletben tartva az érintettek méltóságát. A mű a hit és a rítus szerepén keresztül mutatja meg, hogyan keresnek kapaszkodót az emberek az erőszak által alakított élethelyzetekben.
A gyász tárgyi emlékezete több alkotásban is fontos szerepet kap. Ilyenek például Kádár Emese kézi öltésekkel készült munkái – köztük a Projekció, a Not Found VI., a Memorial Objects és a Not Found III. – az emlékezés és a hiány kérdéseit járják körül. A varrás lassú, ismétlődő mozdulatai magukban hordozzák a ráfordított idő nyomát. A személyes történetek gyakran csak töredékesen maradnak fenn, egy-egy megőrzött részlet mégis képes felidézni egy egész élethelyzetet. A digitális, sokszor sérülő vagy eltűnő képek és a kézi beavatkozások találkozása a kortárs emlékezet bizonytalanságára irányítja a figyelmet.
Ember Sári Minden eltűnik című munkája kerámiát, követ és festett selymet kapcsol össze. Az anyagok különbözősége az elmúlás és a megmaradás kérdését idézi fel. A tárgyak felületén és sérülékenységében az idő nyomai válnak érzékelhetővé.
Fátyol Viola Nagymama, anya, lány című, 2012 és 2024 között készült fotósorozata a családi kapcsolatok és a generációk közötti öröklődés összefüggéseit vizsgálja. A címben megjelenő női szerepek – ahol Fátyol egyszerre gyermek és anya – egymásra épülő élettörténeteket idéznek fel. A gesztusok, a történetek és a személyes tapasztalatok továbbadása alakítja azt is, ahogyan az elmúláshoz viszonyulunk. A Gyűrődések című, 2026-os – kórházi lepedőt használó – helyspecifikus installáció és az Anya összes virága című digitális fotó az emlékezés érzéki oldalát helyezi előtérbe. A gyász itt a családi történetek továbbélésének kérdésévé válik. A műegyüttesben Fátyol elhunyt textilművész édesanyja, Kányási Holb Margit egy munkája is helyet kapott.
Kiállítási enteriőr
Juhász G. Tamás
A gyász anyagi és rituális vonatkozásait vizsgálják az Írországban élő japán származású Emily Waszak különlegesen megrázó textilmunkái – a Yorishiro I–II., a Yorishiro III., a Setsuko és az Emergent. A textil a test közelségét, a gondoskodást és az idő múlását egyaránt képes érzékeltetni. A japán kulturális hagyományokhoz, a sintóhoz kapcsolódó yorishiro fogalma olyan tárgyakat jelöl, amelyek szellemi jelenlét befogadására szolgálnak. Waszak munkáiban az anyag közvetítővé válik az emlékezés és a hiány között. A felületek, rétegek és kézi megmunkálás részletei lelassítják a néző figyelmét, és a szemlélődést a gyász csendesebb tapasztalatához kapcsolják.
Ulbert Ádám A szív egy lassú dolog című, 2021-es olajfestménye a szív testi és jelképes jelentéséből indul ki: a veszteség a gondolatokon vagy az emlékeken túl a légzés, az alvás, az étvágy és a mindennapi mozdulatok változásában is megmutatkozhat. A szív – melynek betegsége Ulbert saját édesapjának halálát okozta – lassúsága a figyelem és az idő kérdését hozza közel. A gyász saját ritmust követ, amelyhez türelemre van szükség. Eközben a festmény felidézi azt a festészeti hagyományt is, ahol a szív vérzik, meghasad, így téve érzékelhetővé a szinte elviselhetetlen fájdalmat.
Hilla Kurki The Phoenix Piece, Comforter és Lightweight 2. című fotográfiai munkái a test, a gondoskodás és a személyes identitás összefüggéseit járják körül. A gyászban a testi közelség emléke különös erővel maradhat fenn: egy érintés, egy mozdulat vagy a másik ember jelenléte hosszú időn át kísérheti a gyászolót. A képek visszafogott megközelítése teret hagy a személyes asszociációknak, így a néző saját tapasztalatai is bekapcsolódhatnak a látottak értelmezésébe.
Juhász G. Tamás
A kiállítás végigjárása után mélyen átélhetővé, sőt megnyugtatóvá válik a tény, hogy a gyász természetes emberi folyamat, ahogyan a halál is az élet része. Gadó Flóra kurátori munkája érzékenyen és magas színvonalon hangolja össze a különböző művészi nyelveket és kulturális háttereket, a személyes történetektől a társadalmi kérdésekig vezetve a látogatót. A tárlat legfontosabb teljesítménye az a könnyedség, amellyel teret ad ennek a nehéz témának, ahogy kíváncsisággal és együttérzéssel közelít a veszteséghez. A címe ellenére
a kiállítás nem „hoz le az életről”, pont ellenkezőleg. A gyásztól nem kell félni – ahogyan ettől a tárlattól sem.
Nyitókép: Kiállítási enteriőr / Fotó: Juhász G. Tamás
