A Mandiner.hu újságírói, Skrabski Fruzsina és Novák Tamás ügyes trükkel jutottak el Biszku Bélához, a kádári megtorlások idején kulcsfontosságú tisztségeket betöltő politikushoz, egykori belügyminiszterhez. Úgymond a Márokpapi Almanach számára szerették volna megszólaltatni Biszkut, aki egy ideig „be is ugrott”: nyilatkozott nekik mindenféléről, majd amikor a filmesek leleplezték magukat, nyíltan is kimondta véleményét számos politikai ügyről.

Biszku hajthatatlanul ismételgette, hogy ő nem felelős a szigorú és sokszor halálos ítéletekért, azokat a független bíróság hozta meg, és nem volt hajlandó bocsánatot kérni akkori tetteiért. Tagadta azt is, hogy Nagy Imre kivégzése előtt ő tárgyalt volna Moszkvában a per előkészítéséről.

A mozi végén Skrabskiék bevágtak egy részletet abból a jelentésből, amit Biszku maga írt, és amelyben arról van szó, hogy „kevés a fizikai megsemmisítések száma”. A filmben ugyanakkor leginkább Biszku tagadó nyilatkozatai szerepelnek, hiába vitatkoznak vele a mozi készítői. Éppen ezért a hvg.hu most igyekezett minél több forrást és adatot felkutatni Biszku tevékenységéről, amelyek megvilágítják az 1957-61 közötti belügyminiszter tetteit.

Biszku karrierje felível

Biszku az újjászervezett állampárt, az MSZMP tíztagú csúcsszervének, az Intéző Bizottságnak 1957. február 26-ától lett a tagja. Belügyminiszterré két nap múlva, február 28-án nevezték ki a forradalmi munkás-paraszt kormányban. A minisztérium irányítását ténylegesen március első napjaiban vette át Münnich Ferenctől, aki a kormányfő – Kádár János – első helyettesévé lépett elő időközben. (Münnich és Kádár is tagja volt egyébként az MSZMP Intéző Bizottságának, Apró Antal iparügyi miniszterrel együtt.)

Biszku Béla és Kádár János

A pártlap, a Népszabadság az MSZMP intéző bizottságának megválasztásáról, Biszku előrelépéséről címoldalán beszámolva közli azt a határozatot is, amelynek harmadik fejezete az államhatalmi szervekről szól. 1957. február 28-án, a második oldalon ez olvasható az MSZMP ideiglenes Központi Bizottságának döntéséről: „A határozott megtorló rendszabályok alkalmazása az ellenforradalmárokkal szemben s ezzel egyidejűleg az állam bürokratikus kinövéseinek lefaragása erősíti a diktatúrát az osztályellenséggel szemben.” Az is olvasható később: „Habár az ellenforradalom döntő vereséget szenvedett és kudarcra van ítélve minden provokációs kísérlete, a jövőben is szükség van az állami szervek és a dolgozó nép éberségére és elszántságára az ellenforradalom minden mozgolódásával szemben.”

Biszku előállíttatja az összes magyar állampolgárt

Mindez a frissen kinevezett belügyminiszter számára komoly elvárás, amelynek igyekszik is megfelelni. 1957. március 24-én, vasárnap tűnik fel a Népszabadság 4. oldalán egy semlegesnek tűnő cím: „Érvényesítik a személyi igazolványokat”. Mindez még nem keltene gyanút, de nem nehéz átlátni azon a szándékon, ami az intézkedést indokolhatta. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy minden magyar állampolgárnak személyesen jelentkeznie kellett a következő fél év során a helyi rendőrkapitányságokon, vagy az azok által számára kijelölt helyszínen, és érvényesíttetnie kellett a személyi okmányait.

Biszku Béla

Ez voltaképpen azt jelentette, hogy az egész országot „előállították” a belügyi hatóságok. De nézzük, mit írt erről a Népszabadság, amely ki sem írta Biszku nevét: „A belügyminiszter rendeletet adott ki, amely szerint valamennyi magyar állampolgár állandó vagy ideiglenes személyi igazolványát – tekintet nélkül kiállítása időpontjára – érvényesíteni kell. Az érvényesítés az igazolvány tulajdonosának állandó lakhelye szerinti (…) rendőrkapitányság feladata. Az igazolvány tulajdonosa a rendőrkapitányság által meghatározott időpontban köteles – városokban és járási székhelyeken a rendőrkapitányságon, községekben a járási rendőrkapitányság által meghatározott helyen – megjelenni és személyi igazolványát érvényesítés végett bemutatni.”

Egy másik rendelet

Szintén ezen a napon jelent meg, ugyancsak a Népszabadság negyedik oldalán egy másik rendelet a kitiltásról és a rendőrhatósági felügyelet alá helyezésről. Ez is a belügyminiszter rendelete volt, méghozzá az 1. számú, amint az a cikkből kiderül: 1/1957. (III. 19.). E szerint a két intézkedést a megyei (budapesti) főkapitányságok rendelhetik el. Ekkoriban még az országos állambiztonsági szervek nem működtek, a megyei rendőrkapitányságoknál dolgoztak a többnyire volt ÁVH-sokból összeszedett állambiztonságiak, akik megítélték, hogy büntetőeljárás alá vonják-e az ellenforradalmárokat vagy elég lesz, ha más településre küldik őket a kitiltás révén.

Hogy mennyire volt folyamatos a volt ávósok, a Rákosi-rendszer embereinek jelenléte az állambiztonságban, azt jól mutatja Varga László adata a Világ besúgói, egyesüljetek című könyvében. Eszerint „1957. január 8-áig 4986 ávóst ’vizsgáltak felül’, közülük mindössze tizenötöt ítéltek az állambiztonsági munkára alkalmatlannak.”

Biszku megszervezi a központi állambiztonságot

Az országos állambiztonsági szolgálat újjászervezése Biszku Bélára marad, február végi kinevezése, március eleji munkába lépése után 1957 májusában alakulnak meg az országos szervek. Elhallgatott múlt - A pártállam és a belügy című munkájukban Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián azt írják: Biszku 1957. május 3-ai keltezésű parancsa szól a „korai Kádár-korszak politikai rendőrsége országos szervezetének” felállításáról. A 15 új országos állambiztonsági vezető közül mindössze kettő, Hollós Ervin és Hazai Jenő nem tevékenykedett korábban állambiztonsági területen – írja Ungváry és Tabajdi. Mindez szintén a hivatalosan elítélt Rákosi-rendszerrel való folyamatosságot mutatta.  

Ami pedig Biszku kijelentéseit illeti, a róla szóló filmben azt magyarázza, hogy a megtorlás során ő nem szólt bele a bírósági ítéletekbe, és a független bíróságok hozták a döntéseket. Mindez azonban igencsak kétséges, hiszen Horváth Miklós egy tanulmányában, amelyet egy 2007-es konferencián adott elő, és amely a Kádár János és a hatalom ára címet viseli, ezt írja: „a politikai vezetés instrukciói alapján és szovjet ’szakemberek’ felügyeletével és hathatós támogatásával kialakították azokat a szervezeti kereteket, amelyek között a tömeges megtorlás gyorsan és eredményesen végrehajtható. A megtorlást a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság vonatkozó határozatai alapján a belügyminiszterből (Biszku Béla), az igazságügy-miniszterből (Nezvál Ferenc), a legfőbb ügyészből (dr. Szénási Géza) és a Legfelsőbb Bíróság elnökéből (dr. Domokos József) álló operatív bizottság irányította.

Mindezt a Népszabadság 1957. március 30-ai, szombati száma is alátámasztja. Eszerint a Legfőbb Ügyészségen rendeztek tanácskozást az előző napon, pénteken a megyei és fővárosi ügyészségek vezetői, valamint a megyei bűnügyi osztályok vezetői. (Említettük már, hogy 1957 márciusában még nem volt országos politikai rendőrség, azt csak májustól szervezi meg Biszku.) A Népszabadság 9. oldalán megjelent rövid hír szerint „az értekezleten megjelent dr. Nezvál Ferenc, az Igazságügyi Minisztérium kormánymegbízottja, dr. Szénási Géza legfőbb ügyész, dr. Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Garamvölgyi Vilmos vezérőrnagy, belügyminiszter-helyettes. A tanácskozás részvevői megvitatták a konszolidáció fejlődéséből eredő ügyészi feladatokat. Szó volt a rendőrség munkájáról, a törvényesség fejlesztéséről, a bíróság előtti vádképviselet egyöntetűségéről, a következetes szigorról az ellenforradalmi bűncselekmények elkövetővel szemben. (MTI).”

Hatalmi ágak szétválasztása - aligha történt meg

Vagyis szó nincs itt a hatalmi ágak elválasztásáról – amire Biszku utal a filmben -: hiszen az ügyészség, a bíróság és a végrehajtó hatalom – két minisztérium – vezetői tanácskoznak a következetes szigorról. De hol van ekkor maga Biszku Béla? Ő nincs jelen a nyilvános eseményen, és azt gondolhatnánk, hogy csak a helyettese, Garamvölgyi vezérőrnagy egyeztetett a bírósággal. Természetesen nem így van, hiszen gyorsan rábukkanhatunk a belügyminiszterre, aki ekkor éppen a kinevezése utáni legnagyobb politikai eseményen szólalt fel, és többé-kevésbé arról beszélt, amiről helyettese az ügyészségen egyeztetett.

Ekkoriban tartottak ugyanis nagyszabású munkásgyűléseket, szigorú ellenőrzés mellett, hogy készüljenek 1957. május elsejére, ahol a Kádár-rendszer demonstrálni akarta, hogy fél évvel 1956 októbere-novembere után képes ellenőrzése alatt tartani egy tömeggyűlést. A hatalmas május elsejei ünnepséget kisebb „próbákon” tesztelték, ez a Népszabadság korabeli tudósításaiból is kiderül. A március 30-ai számban ugyanis nemcsak az ügyészségi értekezletről számolnak be, hanem Biszku Béla kőbányai beszédéről is. (Biszku a Rákosi-rendszerben kőbányai és angyalföldi párttitkár is volt, vagyis részben „hazai terepen” beszélhetett.)

A kőbányai gyűlésre, mint kiderült, oszloponként, gyáranként sorakoztak fel a részvevők, ez kitűnik a pártlap tudósításából, és majd később ez történik a május elsejei felvonuláskor is. A szervezés lényeges pontja: a zárt sorokban álló vagy éppen menetelő „demonstrálók” szoros megfigyelés alatt tarthatók, spontán megmozdulásra kevés az esély, hiszen nem egy alaktalan tömegről van voltaképpen szó, hanem egy iskolai évzáró ünnepséghez hasonlóan rendezett oszlopról, ahol mindenki mindenkit ismert - és persze egymást is figyelhették az emberek.

Biszku beszéde: november 4. "dicsőséges nap"

Egy ilyen „spontán” gyűlésen szólalt fel Biszku is – több hasonlót is tartottak aznap, országszerte tesztelték a közhangulatot, pontosabban az emberek viselkedését. A kőbányai gyűlésen állítólag tízezren voltak jelen. A Halom utcai sporttelepen „meleg szeretettel köszöntött” Biszku így szólt hozzájuk: „A népi demokrácia él, fejlődik, mert él a párt.” A Népszabadság szerint „szavai nyomán felzúgott a nagygyűlés részvevőinek lelkes tapsa”.

„November 4. a magyar nép történetében a munkáshatalom megvédésének, visszaállításának dicsőséges napja. Köszönet érte azoknak, akik vérüket áldozták...” Mindezzel Biszku az 56-os forradalom leverésének napjára utalt, a szovjet csapatok beavatkozása, inváziója kezdődött meg ekkor, 1956. november 4-én.

Biszku szavait a félbeszakította a tömeg lelkesedése a korabeli tudósítás szerint: „Biszku elvtárs be sem fejezhette gondolatát, mert a nagygyűlés részvevőinek sűrű soraiban felzúgott a taps, s ezrek és ezrek éltették a Szovjetuniót. – Úgy van! Úgy van! – száz és száz torokból hangzott a közbekiáltás, amikor Biszku elvtárs kijelentette: Ami Magyarországon a múlt év októberében történt, csak egy lehet, bárhogyan is álcázzák: ellenforradalom.”

Losonczy Gézát vádolja

Majd így folytatta a belügyminiszter: „Árulók tevékenykedtek a párt szívében, a Központi Vezetőségben is. Október 26-án éjjel például, amikor a munkásosztály ügyéhez hű erők az ellenforradalmi támadás ellen szervezkedtek, telefonon arról értesítettek, hogy az egyetemeken és az értelmiség körében Losonczy Géza úgynevezett ’nemzeti kommunista párt’ megalakítását kezdeményezte. Úgy éreztük magunkat, mint akiknek aljasul, orvul, harc közben döfnek tőrt a hátába.”

A valóságban persze Losonczy Géza – a Nagy Imre-csoport tagja – hamarosan Kádárék börtönében hal meg – még 1957. december 21-én -, alighanem kényszertáplálás közben, amikor éhségsztrájkját próbálták megszakítani. Losonczy – akit a Nagy Imre perben akartak felelősségre vonni - súlyos betegségeket szerzett már Rákosi börtönében is, nem tisztázott egyébként teljesen pontosan halálának oka sem.

Nagy Imre és a munkásosztály elárulása

Biszku ezután „Nagy Imre szerepéről szólva a hallgatóság helyeslése közepette” állapította meg a Népszabadság szerint: „Nagy Imre nem a következetes marxista álláspontról, hanem a sértődött ember szemszögéből bírálta a pártot. Ez is hozzájárult a történelemben kipróbált, megvalósított és helyesnek bizonyult elvek revíziójához, a munkásosztály elárulásához.”

Ezekben a napokban, 1957 áprilisában hozzá haza Nagy Imrét és társait, köztük Losonczy Gézát Snagovból, Romániából, ahol internálták őket egy ideig. 1957 folyamán dől el feltehetően a szovjet vezetésben is, hogy Nagy Imrét bíróság elé kell állítani, és augusztusban minderről Biszkut küldi ki Kádár János Moszkvába tárgyalni. Biszku a róla szóló filmben tagadja, hogy ő készítette volna elő Nagy Imre perét – amelyben halálra ítélik a forradalom miniszterelnökét. Ezzel szemben Huszár Tibor Kádár-életrajzában és Ungváry Krisztián is megerősíti azt, hogy Biszku a per előkészítéséről tárgyalt Moszkvában. Huszár Tibor elsősorban az úgynevezett Jelcin-dossziéban 2000-ben nyilvánosságra került feljegyzésekre hivatkozik, vagyis szovjet források cáfolják Biszkut.

A szovjet dokumentumok cáfolják Biszkut

Jurij Andropov (későbbi szovjet pártfőtitkár), R. Rudenko és P. Ivasutin feljegyzéseket készített ugyanis a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának a Biszkuval folytatott tárgyalásokról. Mindezekből és más dokumentumokból utóbb kiderült, hogy Moszkva később a per elhalasztását is kérte, ezért húzódott – részben világpolitikai okokból - 1958-ra Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzése.

Hruscsov beszél

Hogy a halálos ítéletről hol született meg a döntés, egyelőre nem tisztázott. Romsics Ignác akadémikus szerint „talán Hruscsov döntött így, hogy példát statuáljon a többi csatlós ország számára, és mindenkinek megmutassa, mi történik azokkal, akik a Szovjetunió ellen lázadnak. Az is lehet, hogy a justizmord Kádár Moszkva iránti lojalitásának volt bizonyítéka – megtetézve Nagy Imrétől mint potenciális riválistól való személyes félelemmel.” A Magyarország története a XX. században című könyvében azonban Romsics ehhez hozzáteszi: „Bárkinek is tulajdonítható azonban a kezdeményező szerep, bizonyos, hogy a kivégzésekhez Hruscsov beleegyezése szükségeltetett.”

Naponta értékelte az operatív jelentéseket

Biszku 1957-58-as szerepe kapcsán látható tehát, hogy nála sokkal fontosabb politikusok döntöttek a kulcskérdésekben, de ez nem jelenti azt, hogy ne vett volna részt a döntések előkészítésében, és főleg a végrehajtásban. Horváth Miklós már idézett tanulmányában leírja: „a politikai ügyeket országosan irányító Szalma József - a Politikai Nyomozó Főosztály vizsgálati szerveinek vezetője – elmondása szerint (…) a vizsgálati szervek által összegyűjtött, személyekre és történésekre vonatkozó információkat naponta – éjszakánként – összesítették, majd az ezek alapján készült jelentést Biszku Bélához felterjesztették. Az operatív bizottság a Belügyminiszter vezetésével a beküldött – egyes kérdésekben javaslatokat is tartalmazó – jelentéseket a következő napon értékelte, és többek között arról, hogy a politikai nyomozó a vizsgálatot milyen irányokban folytassák, illetve melyek azok a nyomozás során felmerült szálak, amelyek ’elvarrását’ végre kell hajtani.”

Horváth megállapítja – Biszku állításaival ellentétben -, hogy a „belügyi szervek, Biszku Béla belügyminiszter vezetésével, meghatározó szerepet játszottak a megtorlás előkészítésének és végrehajtásának szinte minden fázisában. (…) tevékenységük eredményeként a büntetőeljárás egyes szakaszai összemosódtak. A vizsgálati szervek által készített összefoglalók, vádirat-tervezetek és kész vádiratok korlátozták a normális viszonyok között törvényességi felügyeletet is ellátó ügyészi szervezet munkáját, az ítélkező bíróságok összetételére tett – a gyakorlatban maradéktalanul megvalósuló – „javaslataikkal” akadályozták a bíróságok függetlenségének érvényesülését.”

Biszku is persze csak a Skrabski-Novák páros filmjében hangsúlyozza a bíróságok függetlenségét. A már idézett kőbányai beszédében például így fogalmazott 1957 tavaszán: „Erősíteni és védelmezni kell a proletárdiktatúra államát, szét kell vernünk az ellenforradalom maradványait.”

Egy indulatos temetési beszéd

Még durvábban érzékelhető Biszku egyénisége egy temetési beszédéből. A belügyminiszter a Köztársaság téri pártház 1956-os ostromakor megsebesült, és több hónap múlva sérüléseibe belehalt Kállai Éva 1957. áprilisi búcsúztatásakor szólalt meg. A Népszabadság erről 1957. április 19-én, az ötödik oldalán így számolt be: „Több mint öt hónapja, hogy a budapesti pártbizottságot galád ellenforradalmi támadás érte, melynek védelmezésében önfeláldozóan, a haláltól sem visszariadva részt vett Kállai Éva pártmunkásokkal, egyszerű munkásemberekkel, sorkatonákkal, Mező Imrével, Lakatos Péterrel, Asztalos Jánossal, Papp Józseffel, Schulz Lászlóval és a többiekkel együtt. (…) Kállai Éva és a vele együtt harcoló kommunisták halála vádolja az ellenforradalmi támadás előkészítőit, szervezőit, vádolja a munkásosztály árulóit, akiknek szégyenletes cselekedete vezetett el halálukhoz.(…) Az ellenforradalmi csőcselék felbujtóit, szervezőit történelmi felelősség terheli gyalázatos tetteikért, s a nép soha nem bocsátaná meg, ha ezeket megérdemelt cselekedetükért nem vonná felelősségre a Magyar Népköztársaság, a dolgozó nép.”

Ebből a beszédből, amellyel zárjuk Biszku Béláról szóló írásunkat, kimaradt a bíróságok függetlenségére utaló megjegyzés...