„Amikor Isten eljő, lesz néhány kérdése. És az egyik az lesz: Na, jó móka volt?” – így készült a film, amire az AI sohasem lenne képes
A dán mozi örökös fenegyerekével, Nicolas Winding Refnnel beszélgettünk.
Zap Mama
szeptember 12., Millenáris Teátrum
Marie Daulne Hullámzó este volt © Gramofon |
Marie Daulne az egykori Belga-Kongóból elszármazott énekesnő. A történelmi örökségről azért érdemes megemlékezni egy pillanatra, mert a Brüsszelben élő művésznő zenekara, a Zap Mama ma inkább úgy ábrázolja az afrikai zenei gyökereket, mint ahogy egy európai zenekar idézi fel a Szaharán túli egzotikus hangzásokat. Pedig Launde hajdanán azzal indult, hogy Európában élő afro énekesnőkkel közösen alakított a cappella zenekart, már akkor is Zap Mama néven. Aztán a többiek szép lassan lemorzsolódtak, helyüket pedig stúdiózenészek töltötték fel. (Az egykori tagok között ott volt Sabine Kabongo is, akivel később a Zawinul Syndicate-ben találkozhatott újra a közönség.) Az a cappella most is érdekli Laundét – a többsávú felvétel segítségével egész vokál- és csettintő-ritmuskíséretet énekelt fel saját szólama mögé. A koncert egyik szép, emlékezetes színfoltja maradt az a pillanat, amikor ez az egyszemélyes produkció megszólalt. További különlegesség a sokoldalú ütőhangszeres, Yassin Daulne játéka, aki szólisztikusan szkreccselő DJ-ként és raggamuffin rapperként is mélyen a markunkba nyomta névjegyét.
Launde hangja igazán sok lehetőséget rejt magában, és olykor – amikor ő is úgy akarja – az élményből a közönség is kaphat morzsákat. Egyszer a témát saját fejhangja és egy pánsíp váltogatásával vezette föl, aminek következtében igencsak különleges hangzással ajándékozta meg az ilyesmire fogékony hallgatókat. Ám kevés volt az igazán zenei gesztus a Zap Mama kétórás koncertjén.
Az énekesnő hangterjedelméről csak komoly beleélő képességgel lehetett fogalmat alkotni – a popos-funkys zenei szövet, és az előtte kibontakozó egyszerű, olykor butácska dallamok egyszerűen nem kínáltak olyan alkalmat, amikor valóban megmutathatta volna képességeit. Sokkal több borzongás jut a hallgatónak ebből a szempontból a Zap Mama lemezeit hallgatva. A basszusgitáros és a vokálba is besegítő Ida Nielsen kísérőszólamot játszva erős, gyakorlott és határozott, ám egyszer szóló is jutott neki, és annak bizony csúnya felsülés lett a vége. Ekkor a dob és a billentyű egyesített erővel próbálta kisegíteni a saját slapjébe gabalyodó, a tempóból lemaradó zenészt.
A koncert egésze igencsak hullámzóra sikeredett. Úgy éreztem, a Zap Mama igazi hangja bele van kényszerítve egy öncélú, sikerorientált produceri elképzelésbe, amelyből a zenekar keresi a kitörési pontokat. A rengeteg sematikus ritmikai és zenei megoldást kevés eredeti ötlet igyekezett ellenpontozni. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy színpadi produkcióként nagyon erős a ritmusszekcióból (gitár, basszus, dob, perka), teres háttérvokálból és billentyűből álló formáció. A show minden eleme a megtervezett helyén van, arányaiban jó a hangzás, és a zenekarvezető fantasztikus szuggesztíven tartja kézben a színpad valamennyi közreműködőjét.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
