The Michael Nyman Band (Nagy-Britannia)
október 21., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
The Michael Nyman Band Elmásztak a szólamok |
Michael Nyman legmaradandóbb sikerei azokhoz az alkalmazott zenei teljesítményeihez fűződnek, amelyeket az elmúlt két évtized meghatározó művészfilmes alkotóinak megrendelésére készített. Közülük is Peter Greenaway munkássága kötötte le tartósan kreativitását. Telitalálat a
Prospero könyvei
,
A
rajzoló szerződése
vagy a
Párnakönyv
hangkulisszája. A kevésbé delikát igényű mozirajongók pedig a
Zongoralecke
főtémájára emlékezhetnek vissza.
Érdekes, hogy a MüPa közönsége mennyire éltette a színpadon silánynak bizonyult produkciókat, amelyeket Nyman saját zenekarával, a különös felállású M. N. Banddel közösen adott elő. Próbáltam találgatni az okokat: a rosszmájú ötletek (túlságosan sznob közönség) helyett inkább azokra gondoltam, akik a filmek emlékét a zene segítségével idézték fel, bizonyára intenzíven. Ám – vesztemre – én igyekeztem elkülöníteni az aktuális zenei élményt a képtől. Ebben az esetben pedig, ha „csak” Nyman előadóművészi kvalitásaira figyelünk, a tapasztalat több mint kiábrándító. Alapvető hibának bizonyult a filmzenei válogatás. Ezek a darabok ugyanis kísérőzenék, amelyek önállóan unalomba fulladnak. Nyman kompozíciós technikája a repetitív zenék hagyatékából próbál táplálkozni. A nagy minimál-szerzők, köztük Steve Reich titka a különböző ázsiai és afrikai repetitív zenekultúrák eredeti szólamkezelésének sikeres alkalmazásában, továbbfejlesztésében rejlik. Nymannél mindez teljesen hiányzik, ami még nem lenne baj, de nincs semmi, ami pótolná a keletkező űrt. Néhány ütemes motívumok rondószerű, variációs ismétlései jelentik a minimált itt. Ez ál-minimál, nincs meg az a varázslatnyi kis impulzus, ami mozgásban tartaná ezt az alapvetően statikus zenét.
A szólamok hangszerelése meglehetősen bizarr, amit a filmekben már megszokhattunk ugyan, de ezúttal mintha rá is játszottak volna az előadók. Az még hagyján, hogy a monstruózus fúvós-szekció végig barátságtalanul szólt, ám egyes szólamainak, így a bariton-szaxofonnak és a harsonának szellentés-szerű recsegése már kifejezetten ízléstelenre sikeredett. A zenekar a gyors tempójú témákat lélek nélkül reszelte végig, ráadásul óriási pontatlanságok és elmászások voltak tapasztalhatók az egyes szólamok között – ekkora apparátus már karmesterért kiált. A zongoránál ülő Nyman azonban nem tudott, talán nem is akart megfelelni ennek a kihívásnak: a tételek beintése után kizárólag saját szólamának végigjátszásával volt elfoglalva.
Külön szót érdemelnek a szólózongorás tételek, hiszen a címszereplő ezekre groteszk, teátrális gesztusaival is nagy hangsúlyt fektetett. Ehhez képest meglepően üres, sablonos játékot hallottunk. Mindebben közrejátszott a közhelyes megoldásokkal operáló zenei textúra éppúgy, mint Nyman felületes, unott stílusa és hozzáállása.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
