Puccini: Manon Lescaut
Rendező: Valló Péter
Bemutató: november 22. és 28., Magyar Állami Operaház
Győriványi Ráth György. Nem állt ellen a kísértésnek © rath.info.hu |
A hetes szám bűvösnek számít az emberi életben: a hét szűk esztendő után bőségnek kellene következnie, a hét évet kiszolgált szerető után friss partnert ígér az idő. Hét évvel ezelőtt nem volt túl gazdag az operaházi évad, de akkor hangzott el a millenniumi operapályázat nyertes műve (Bozay Attila: Az öt utolsó szín című operája); eljátszották Haydn Aki hűtlen, pórul jár című darabját; felújították Petrovics Emil C’est la guerre-jét, illetve Kovalik Balázs rendezésében A kékszakállú herceg várát. A Manon Lescaut kettős premierjét az Európából azóta nyomtalanul eltűnt Rico Saccani, illetve Pál Tamás vezényelte. A végzetes sorsú szerelmeseket Tokody Ilona és Sudár Gyöngyvér, valamint Kelen Péter és Ernesto Grisales keltette életre. Valló Péter rendezésének hibái ma még feltűnőbbek, mint 2001-ben.
Utánanéztem, vajon Valló Péter prózai munkái mind kamara-jellegűek voltak-e, mint azok a darabok, amelyek oly sok emlékezetes sikert hoztak számára a közeli Radnóti Színházban. Nem, színre vitt ő nagy létszámú Shakespeare-drámákat is, amelyeknél kellett valamit kezdenie a csoportos szereplőkkel. Sajnos nem Valló az egyedüli, aki az operaszínpadon képtelen a „tömeget” a céltalan ődöngés vagy a szintén céltalan, de lázas nyüzsgés helyett a mű dramaturgiáját szolgáló, a főszereplőket exponáló létezésre késztetni. Azt gyanítom, hogy ez olyan eleme a mesterségnek, amit a magyar művészeti főiskolákon, egyetemeken egyáltalán nem tanítanak. Úgy sejtem, éppen azért boldogul ezzel a feladattal Kovalik Balázs, mert nem itthon tanulta a rendezést, hanem Münchenben. És ha tudja valaki – mint például Graham Vick a jó húsz évvel ezelőtti glyndebourne-i Manon Lescaut-rendezésében –, hogy hová vezérelje a „népséget-katonaságot”, azt is tudja, hogy hol legyen a játék centruma. Szlávik István díszlete már hét évvel ezelőtt sem oldotta meg például a második felvonás színterét. Ez a kép nem egy jó ízléssel, gazdagon berendezett miliőt jelez. Inkább olyan világot, amely mintha újgazdagék kis-Dallasáról vette volna a mintát, az ál-barokk kapuval, ál-antik szökőkúttal, amelyek uralják a teret, és jelentéktelenné teszik Manon balra zárt ágyát. Glyndebourne-ben hatalmas ágy állt a színpad centrumában, a kitartott nő életének szimbólumaként.
Hogy a példánál maradjak: Glyndebourne-ben volt bátorságuk John Eliot Gardinert fölkérni Puccini operájának dirigálására. Érdekes lenne hallani, vajon miként szólna Budapesten – mondjuk – Vashegyi György pálcája alatt ez a muzsika? A kettős premiert vezénylő Győriványi Ráth György a lírai részleteket finoman dolgozta ki, másutt azonban nem állt ellen a kísértésnek, hogy bizonyítsa: ha nagy apparátus ír elő a kotta, az szóljon jó hangosan. Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla Manon Lescaut-Des Grieux párosa tragikus vonásokban erős. Sümegi Eszter és Fekete Attila szerepformálása viszont nagyobb és logikusabb ívet ír le.
Mindazonáltal: a Manon Lescaut nem adja könnyen magát, Puccini operájának librettója teli van dramaturgiai buktatókkal. Massenet Manonja e tekintetben sokkal csiszoltabb alkotás. Reneszánsza a világ jelentős operaszínpadain nem a véletlen műve.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
