A napokban New York egyik kerületében, Brooklynban a hajnali órákban karöltve sétált egy ecuadori testvérpár. Míg hazájukban és általában a latin világban elfogadott a fivéri szeretet kifejezésének ez a formája, őket olyan helyi agresszív fiatalokkal hozta össze a balsorsuk, akik homoszexuálisoknak nézték, és ezért megtámadták őket, sőt egyiküket, a 31 éves Jose Sucuzhanay-t megölték.
Nem csak az ártatlan karöltést lehet félreérteni. Még a világon az egyik legismertebb gesztusnak számító, a győzelem jeleként a mutató- és a középső ujjból formált V betű használata sem mindenhol egyértelmű. A diadalt jelentő angol szóból (victory) származó kéztartás csak akkor félreérthetetlen, ha a tenyér kifelé mutat, míg ha a győztes fordítva tartja a kezét, azzal a brit szigeteken és az angol kultúrkörhöz tartozó többi országban, főként a kevésbé tehetős néposztályok körében leginkább egy olyan durva szexuális aktusra való utalást tesz, amit máshol, például Magyarországon is a középső ujj felmutatásával mondanak el.
Esetenként még a helyi politikusoknak is gondjaik voltak a V jellel. Az arisztokrata Winston Churchill miniszterelnök, a második világháborús győző az 1940-es évek legelején rendszeresen rossz irányba fordította a kezét, s csak az után váltott, hogy elmagyarázták neki a jelentéskülönbséget. Hasonló hibát követett el pár évtizeddel később Margaret Thatcher miniszterelnök asszony is, aki egyik választási győzelme után mutatott be akaratlanul honfitársainak.
Az európai országokban a zárt ököl és a felmutatott hüvelykujj általában a „rendben van” szinonimája, ám a világ sok szegletében ugyanez nyomdafestéket nem tűrő káromkodásnak számít. Közép-Afrikában külföldi autóstopposok járhatnak pórul, mivel ott a le-föl mozgatott hüvelykujj a legkevésbé sem azt jelenti, hogy „állj meg és vegyél fel”. Ausztráliában sem érdemes ezzel a kézmozdulattal próbálkozni, hiszen a kenguruk hazájában is az európai középső ujj megfelelőjének számít az ártatlannak tűnő gesztus. Hasonló félreértést okozhat az ugyancsak a „rendben van” szinonimájaként ismert kézmozdulat, a hüvelyk- és mutatóujjból formált O betű, amit sok országban jobb esetben nullaként, veszélyesebb esetben pedig végbélnyílásként és az azzal kapcsolatos rossz kívánságként értelmeznek.
A muszlim világban a tisztátlanság kifejezésének tartott cipőtalp mutogatása még akkor is súlyos sértésnek számít, ha azt – a George W. Bush amerikai elnök elleni elhíresült decemberi bagdadi incidenssel ellentétben – nem kíséri dobálódzás. A mecsetekbe és dzsámikba csakúgy, mint a muszlimok otthonába tilos a belépés lábbeliben; még a lábak ülő helyzetben való keresztezése is kulturálatlan viselkedésnek számít, hiszen így kivillanhat a cipőtalp. A talpmutogatás – még a véletlen is – mindenképpen illetlenség, ezért kerülni kell a kinyújtott lábbal való ücsörgést is.
A külföldön káromkodni akaróknak nem árt azzal is tisztában lenniük, mire ugranak leginkább a házigazdák. A muszlimoknál például az európai kultúrákban házi kedvencekként számon tartott kutyák sem túl népszerűek, így ha valakit „lekutyáznak”, biztos lehet abban, hogy igazán meg akarták sérteni.
A szitkozódások terén a groningeni egyetem pszichológusa, Boele De Raad folytatott több nemzeti csoportra – németekre, hollandokra és spanyolokra – kiterjedő kutatásokat. A több száz kísérleti alanynak arra az egyszerű kérdésre kellett válaszolnia, mit mondana, ha valaki elgáncsolja, és még bocsánatot sem kér. A feleletekből kiderült, hogy az ibériaiak káromkodásában a családtagok és különféle állatok szerepeltek, a hollandok a leggyakrabban különféle betegségeket szedtek elő, míg a németek nemi szerveket és a velük kapcsolatos tevékenységet emlegettek. De Raad szerint minél kevésbé individualista egy társadalom, annál inkább bántó a családtagok sértegetése, mivel ezekben a közösségekben jóval fontosabb a családi kapcsolatok szerepe, mint az egyéniséget inkább előtérbe helyező észak-európai vagy angolszász kultúrákban. Északon egyébként maga a káromkodás is kevésbé elfogadott, mint a hevesebb vérmérsékletű emberek által lakott mediterrán térségben. A viselkedéskülönbség látványossá vált, miután a délszláv háborúk elől egykori jugoszláv polgárok ezrei költöztek Norvégiába és Svédországba, akik már megtanulták a helyi nyelvet, de sokan még nem szoktak le a szitkozódásról, amivel rendre kiakasztják befogadóikat.
A közutakon sem árt ismerni a helyi szokásokat, hiszen akár halálos baleset is lehet abból, ha a Balkánon közlekedő külföldi autós otthon érzi magát. Nyugat-Európában a reflektor rövid felvillantásával a vezető azt üzeni, „jöhetsz, elengedlek”, Szerbiában és a többi balkáni államban viszont az használja a fénykürtöt, aki éppen előzésbe akar kezdeni. Oroszországban sokáig a vészvillogó pár másodperces bekapcsolását értelmezték sokan félre: míg Nyugaton a sárga fények felvillantásával az autósok megköszönik, ha valaki maga elé beengedi őket, a világtól sokáig elzárt Oroszhonban pár évvel ezelőtt még fel is háborodott az udvarias vezető, mondván: „beengedtem, most pedig meg akar állni itt előttem”. Az utóbbi években nemzetközi metropolissá vált Moszkvában ugyan már megértik a vészvillogó bekapcsolását, az viszont változatlanul gondot okoz, hogy az autósok csak magukra figyelnek, s nem adnak okot a gyakori köszöngetésre.
NÉMETH ANDRÁS
