Évente 8 millió tonna üvegházgázzal járulhatnak hozzá a felolvadó tajgai tőzeglápok a globális felmelegedéshez – kürtölték világgá a tudományos sajtóban az amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány minapi közleményét. A hír szerint a Kelet-Szibériában egyre jobban olvadó permafrosztból (a sarkkörök közelében található, jelenleg a szárazföldek 15 százalékát kitevő, állandóan fagyott talajból) felszabaduló metán sosem gondolt mértékben gyorsíthatja a klímaváltozást, mivel ez a szénhidrogén hússzor több napenergiát tud „megkötni”, mint az eddig felmelegedési főfelelősnek kikiáltott szén-dioxid. Az elsőként a Science című hetilap március eleji számában közölt cikkben megszólaltatott Joe Romm amerikai klímakutató úgy véli, hogy egy eddig számításba sem vett, komoly kockázati tényezővel kell szembenéznie az emberiségnek. Még akkor is, ha ez a metánmennyiség látszólag eltörpül a kérődző haszonállatok által kibocsátott (a szarvasmarhák, birkák, kecskék előgyomrában fermentálódva emésztődő, rothadó növényi takarmányból felszabaduló) évi 60–100 millió tonnányi gáztömeg mellett. A friss kutatási eredmények azt mutatják ugyanis, hogy a légkör metántartalma mára a kétszáz évvel ezelőtti duplájára nőtt. (A régi adatot a sarki jégben konzerválódott, pontosan belőhető életkorú légbuborékzárványok vizsgálatával kapták.)
„A mostani bejelentés egy öt évvel ezelőtti publikáció felmelegítése csupán, amely arról számolt be, hogy a tenger borította szibériai kőzetlemezből (self) nagy mennyiségű metán szabadul fel, és ez összefüggésben lehet a világóceánok felmelegedésével” – kommentálta a szenzációként tálalt hírt David Archer amerikai vegyész-oceanográfus. A részben általa is szerkesztett, a felmelegedéshisztériát kiváltó kutatások közül hangsúlyozottan csak a megalapozottakat figyelembe vevő Real- Climate című internetes lap oldalain úgy fogalmazott: a légkörbe kerülő metán valóban jelentős veszélyforrás, ám alig tudunk róla valamit. Például azt sem, hogy új jelenségről van szó, vagy csupán egy már évezredek óta zajló folyamatot sikerült felfedezni? Azt Archer sem vitatja, hogy a Francia- és Németország összterületével megegyező kiterjedésű szibériai permafrosztban pihenő, orosz geológusok által 70 milliárd tonnányira becsült metánkészlet kiszabadulása komoly kockázati tényező.
A metánt – bár sokat tudunk a földi szénkörforgásban betöltött szerepéről – a szén-dioxidnál jóval kevésbé ismerjük – fogalmazott a Magyar Tudományban megjelent tavalyi tanulmányában Vida Gábor ökológus-akadémikus. Arra már a 18. század végén rájött Alessandro Volta olasz fizikus, hogy a mocsarak, lápok rémisztő lidércfényéért a rothadó szerves anyagból kiszabaduló – és begyulladó – metángáz a felelős. Az ezt termelő baktériumokat azonban csak a múlt század derekán sikerült azonosítani. Ezek az oxigéndús környezetben elpusztuló, úgynevezett metanogén élőlények a szén-dioxidot alakítják metánná az anyagcseréjük során. A talajban, a kőzetekben vagy magasabb rendű állatok, így az ember bélrendszerében egyaránt megtalálhatóak, a legforróbb sivatagi homoktól a grönlandi jégtakaró alatti több ezer méteres mélységig. Részben ezek az élőlények felelősek a bányászok által rettegett, sújtólég néven ismert levegő-metán elegy kialakulásáért is. A Föld őstörténetét kutatók szerint a négy hidrogén- és egy szénatom rendkívül erős kötésén alapuló, telített szénhidrogén – az ammónia, a szén-dioxid és a vízgőz mellett – bolygónk őslégkörének egyik alapeleme volt.
A legújabb mélytengeri kutatások azt is kiderítették, hogy az óceánok mélyén felszínre törő magmaforrások – a fekete, de leginkább az úgynevezett fehér füstölők – mentén rendkívül sok metánátalakító mikroorganizmus tenyészik. E felfedezések ráerősítettek arra az elképzelésre, amely szerint az oxigén megjelenése közvetve a metánfaló (szakszerűbben: metanotróf) baktériumoknak is köszönhető. Ezek a minden égöv talajában előforduló organizmusok becslések szerint évi sok millió tonna metánt bontanak el szén-dioxiddá és vízzé; előbbi javát a fotoszintetizáló növények hasznosítják, miközben oxigént „állítanak elő”. Ám a kényes egyensúly felborulni látszik.
Az emberiség metánkibocsátásának egyik fő forrása évi 110 millió tonnával az állattenyésztés – áll az ENSZ éghajlat-változási kormányközi testületének tavalyi jelentésében. Amihez hozzáadódik a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből, a kitermelt földgáz elillanásából és a kőolajtermékek elpárolgásából származó, illetve a szénbányászat során felszabaduló évi 100 millió tonna. Valamint, egyéb források mellett, az árasztásos termesztési technológia – a vízben rothadó növényi részek okán mesterséges lápként funkcionáló rizsföldek – is 60 millióval fejeli ezt meg (lásd ábráinkat). Ennek a metánmennyiségnek viszonylag nagy része – a számítások szerint évente 470 millió tonna – könnyen lebomlik a légkörben, és az említett talajbaktériumok is sokat elfogyasztanak, ám többel már nemigen bírnak el. A klímakutatási szakirodalom ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a tudomány jelenleg csak igen nagy bizonytalansággal képes megbecsülni a metán mennyiségét: a fosszilis metánforrásokét 30, a mezőgazdasági, valamint a természetes eredetű kibocsátásét pedig 40-50 százalékos pontossággal. Például azért is, mert alig ismertek az ominózus gáz átalakulásának, felhalmozódásának pontos levegőkémiai stációi.
Az említett riogató bejelentés nyomán újra a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került az a kérdés is, hogy az 1980-as években drasztikusan emelkedő légköri metánszint miért stagnált, majd csökkent az évezred végére. Mint kiderült, szó sincs arról, hogy a vészharangkongatás járt volna eredménnyel. A Nature című tudományos hetilap öt évvel ezelőtti összeállítása szerint csupán annyi történt, hogy a mocsaras területek a szárazságok miatt visszahúzódtak. Az elmúlt években viszont ez a folyamat, a már említett permafroszt olvadásával, valamint a tengerszint emelkedésével valószínűleg a visszájára fordult.
VAJNA TAMÁS
