Aki lófarkat visel, lógassa ki a sisakja alól, mert úgy jobban látszik, hogy nő – okította a kiképzőtiszt az amerikai tengerészgyalogosokat afganisztáni különleges küldetésük előtt. Az pedig természetes követelmény, hogy kendőt viseljenek a sisakjuk alatt, vagy ha úgy nagyon melegítene, akkor legalább a nyakukban legyen, és terítsék a fejükre, amint leteszik a sisakot. Az áprilistól működő női szakasz négy-öt tagú csoportjai nem fegyverrel, hanem jó szóval teljesítik feladatukat. A fő cél, hogy megnyerjék a helybéliek jóindulatát. Otthon keresik fel az afganisztáni asszonyokat, mert az amerikai katonai vezetők rájöttek, hogy a férfiuralom látszata ellenére a nőknek falun komoly befolyásuk van, nem beszélve arról, hogy fontos információk tudói. A pletykákért, netán a hírszerzésben felhasználható tippekért cserébe az amerikai katonanők tanszereket és orvosságokat osztogatnak. Mert még ha tengerészgyalogos egyenruhában jelennek is meg, több bizalmat keltenek, mint férfi fegyvertársaik.
Nők tartottak nőknek tájékoztatót az amerikai katonai beszerzésekről is néhány hónappal ezelőtt. Egy hadtápos katonává átvedlett amerikai üzletasszony vezette be az amerikai szabványok rejtelmeibe a tömegesen érdeklődő afgán nőket, akiknek kisvállalkozásai alsóneműt, hálózsákot és egyéb felszereléseket szállíthatnának az amerikai hadseregnek. A döcögősen indult együttműködés egyik bevallott célja, hogy erősítsék az afgán ipar női kézben lévő részét.
Más kérdés, hogy az efféle békés kapcsolatok mennyiben ellensúlyozzák az Amerika-ellenes közhangulatot, amelyet egyebek mellett az is erősít, hogy a NATO-katonák – és időnként afgán fegyvertársaik is – olykor ártatlan polgárokat is lelőnek az ellenőrző pontoknál. A The New York Times márciusi cikke szerint tavaly 36 ilyen értelmetlen polgári áldozat volt, egy évvel korábban 41.
Indokolt tehát a lelkek oly sokat emlegetett megnyerése, amihez a női vonallal sem először kísérleteznek az amerikaiak. Három éve kultúrantropológusokat szerződtetett a hadsereg (HVG, 2007. október 13.) az Afganisztánban és Irakban szolgáló alakulatok mellé. A helyi konfliktusforrások szakszerű feltérképezése olyan eredményekkel járt, mint például hogy társadalomtudósok javaslatára az egyik körzetben azért juttatták munkához az afgán asszonyokat, mert fiaik korábban nem találtak más módot a család támogatására, mint a tálib fegyveresek zsoldjába szegődni. Igaz, a civil szakemberek bevetésében többen azt a kockázatot vélték fölfedezni, hogy később, máshol kémnek nézhetik a nem katonai megbízásból dolgozó kutatókat is.
A tudósokéhoz hasonló feladattal bízzák meg most a legmacsóbb fegyvernem, a tengerészgyalogság katonanőit is. „Ha a lakosság arra panaszkodik, hogy a helyiek legnagyobb gondja az öntözés, és önök tesznek valamit a helyzet javításáért, az nagy siker” – idézte a The New York Times az egyik kiképzőt. Az asszonyokat az amerikai katonanők persze csak egy tekintélyes falubeli férfi engedélyével szólíthatják meg, de ez nem áthághatatlan akadály. Legalábbis egy amerikai felderítőtiszt elmondta, nemrég egy őszülő szakállú férfi azzal fogadta őket, hogy az amerikai férfiak harcolni jönnek, a nők viszont segíteni, és egyébként is örömmel legelteti a szemét a lányokon.
A helyi lakosságnak ahhoz már nem sok köze van, hogy az amerikai katonanők időnként maguk is segítségre szorulnak. Nem elsősorban azért, mert Irakban és Afganisztánban, a frontvonalak nélküli hadszíntéren az amerikai hadsereg csöndben föladta azt a szabályt, hogy katonanők ne harcoljanak. A laktanyákon kívüli lövöldözések és robbantások okozta lelki megpróbáltatások elviselésében a legutóbbi felmérések szerint nincs számottevő különbség a két nem között, de – mint az amerikai hadvezetők újabban végre felfigyeltek rá, és munkacsoportot is megbíztak a katonanők és katonák emberi méltóságának oltalmazásával – a nemi zaklatás, sőt erőszak az egyenruhások körében jobban fenyegeti a nőket, mint a férfiakat. (A Pentagon tavalyi adatai szerint az ismertté vált erőszaktételek 10 százaléka irányult férfi katonatársak ellen.) A helyi férfiakat is felbőszíti viszont a háborúkat évezredek óta kísérő gerjedelmi túlkapásoknak az a mai folytatása, hogy – mint Ute Scheub német újságírónő panaszolja most megjelent, a férfiszerep válságáról szóló, A hősök alkonya című könyvében – a nemzetközi erők megjelenése óta a táborok közelében virágzik a prostitúció. Olyan iszlám országban, mint Afganisztán, ez csak erősíti azokat a nézeteket, hogy a „hitetlen megszállók” az erkölcsök romlását importálják.
Az uniformist öltő nők összességében mégis inkább mérséklői, mint áldozatai lehetnek az erőszaknak. Libériában egy 2004-es ENSZ-jelentés szerint a világszervezet békefenntartói éppenséggel inkább békétlenséget szítottak szexuális erőszakoskodásukkal, 2005-ben 47 külföldi egyenruhást lepleztek le emiatt, de tavaly már „csak” 18-at. Helyi ENSZ-megbízottak szerint a csökkenés egyik oka éppen az, hogy a rendfenntartók között mind több a nő. Leginkább az indiai rendőrnők váltak népszerűvé, ők őrzik a – szintén nő – libériai köztársasági elnök, Ellen Johnson Sirleaf hivatalát is. Egy skót hadtörténész, Gerard DeGroot magyarázata szerint a férfiakból toborzott egységek szinte szabadságra mennek az erkölcsi kötöttségektől terhes való világból, de ha nők jelennek meg mellettük, jobban ügyelnek a civilizált viselkedésre.
A libériai példa azt is mutatja, hogy az indiai vagy nigériai rendőrnőket ugyanaz motiválja, mint az amerikai katonanőket, a karrier és a külföldi kiküldetésért járó pénz – persze más-más szinten. A Libériában szolgálók havi ezer dollárt is kereshetnek, ami egy fejlődő országbeli rendőr otthoni jövedelmének az ötszöröse is lehet.
