Mintha egy pornófilm kapná az Oscart az amerikai filmakadémiától – szörnyülködnek sokan annak hallatán, hogy az április 12-én kiosztandó Pulitzer-díjak egyikével a tényfeltárás kategóriájában az amerikai szupermarketek pénztárainál kapható, harsány címlapú bulvárújságok mintapéldányát, a National Enquirert jutalmazhatják. A minőségi sajtó által lenézett stílust és küllemet képviselő hetilapot a bírálóbizottság először be sem akarta engedni a jelöltek közé. Mások viszont arra emlékeztetnek, hogy a díj névadója, a Makón Pulitzer Józsefként született sajtócézár-szerkesztő maga is előszeretettel közölt újságjaiban szenzációhajhász, a tényeket nagyvonalúan kezelő cikkeket, különösen amikor az 1890-es években élethalálharcot vívott a New York-i lappiac fölötti uralomért William Randolph Hearsttel.
Azt senki sem vitatja, hogy a National Enquirer saját sztorija John Edwards volt szenátor hazugságainak leleplezése, ami a 2008-as elnökválasztási kampány máig hullámzó botrányává nőtte ki magát. A lap 2007 őszén kapott fülest, hogy a mintaférjként beállított politikus az egyik kampánysegítőjével csalja gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő feleségét. A cikk megjelent, az állítást a demokrata elnökjelöltségért akkor még eséllyel küzdő Edwards azzal söpörte le, hogy csak egy bulvárlap mocskolódásáról van szó. A minőségi napilapok sem kapták fel a szálat. Még akkor is tétováztak, amikor a National Enquirer megírta – és a terhes anyáról lopva készített fényképekkel igazolta –, hogy úton van a szerelemgyerek, Edwards ugyanis egyik bizalmas tanácsadójának a nyakába varrta az apaságot.
A nagy napilapok és a tévéhíradók már csak akkor kapcsolódtak be, amikor a bulvárlap 2008 nyarán beszámolt az időközben a kampányát feladó Edwards és szeretője vitájáról egy Los Angeles-i szállodában. A politikai karrierje összeomlásával szembesülő egykori ügyvéd – aki 2004-ben John Kerry alelnökjelöltje volt, Barack Obamától pedig az igazságügy-miniszteri posztot szerette volna megkapni – előbb a kapcsolatot, az idén januárban pedig az apaságot ismerte be. Most válófélben van, és még bíróság elé is kerülhet, mert valószínűleg kampánypénzből vásárolta meg barátnője hallgatását. A National Enquirer nem tagadta, hogy kezdetben még fizetett az információért – ami kizáró ok a New York-i Columbia Egyetem újságíró-iskolája által felügyelt Pulitzer-díj esetében –, de azt állítja, tavalyi oknyomozását már klasszikus eszközökkel végezte.
Kacskaringós utat járt be a National Enquirer, míg versenyre kelt a respektált sajtótermékekkel. A lap ősét The New York Evening Enquirer néven Hearst kölcsönéből vasárnapi újságként alapította 1926-ban és antiszemita szócsőként használta William Griffin, akitől 1952-ben Generoso Pope vásárolta meg. Az új tulajdonos – aki a CIA pszichológiai hadviselés osztályán is megfordult – az újságot a fáma szerint apja barátja, egyben a szervezett alvilág „miniszterelnöke”, Frank Costello hiteléből vásárolta meg. Cserébe vállalta, hogy közli az illegális lottójátékok nyerőszámait, és nem írja le újságjában a maffia szót. Az 1988-ban, 61 éves korában bekövetkezett haláláig csak az 1957-ben National Enquirerre keresztelt lapnak élő Pope leginkább – valódi és kitalált – botrányokkal pakolta tele a hasábokat. Jellemző volt például rá, hogy amiért az autóbaleseteknél nagy tömeg gyűlik össze, ő azt a következtetést vonta le, hogy az olvasókat a minél véresebb és szaftosabb sztorik érdeklik.
Nem csalódott. Az 1960-as években a korábbi alig húszezerről heti egymillió fölé emelte az eladott példányszámot olyan tartalmú szalagcímekkel, mint a csecsemőjét megfőző és megevő anya, vagy az emberek között élő földönkívüliek mindig hálás története. Utóbbi egy fricskára is késztette Hollywoodot. A Sötét zsaruk című filmben az űr különböző zugaiból érkező idegenekkel foglalkozó K ügynök a világ legjobb oknyomozó újságjának minősítette a National Enquirert. Pope volt az első, aki az újságosstandokról a szupermarketekbe költöztette a lapját, amely a 1970-es években, amikor példányszáma megközelítette az ötmilliót, a véres és hihetetlen történetekről – amelyeket 1979-ben indított és 2007-ben megszüntetett testvérlapja, a Weekly World News vett át és fokozott abszurddá – hírességek botrányainak kiteregetésére váltott. De persze mindig akadtak beszámolók hétköznapi emberek extrém történeteiről is.
A National Enquirer soha nem sajnálta a pénzt egy-egy jó sztorira, és újságírói a szakmában a legjobban fizetettek közé tartoztak – igaz, az állásukat is könnyen elveszthették, ha Pope elégedetlen volt velük. A lap 1977-ben Elvis Presley egyik unokaöccsének 18 ezer dollárt fizetett azért, hogy titokban képet készítsen a ravatalon fekvő királyról. Az újság fotót közlő száma 6,7 milliós rekordpéldányban kelt el, és a lap később a világ szeme elől az USA különböző részein elrejtőző Elvisről rendszeresen közölt cikkeket. Pénzt nem kímélve derítette ki azt is, hogy a felesége és annak barátja megölésével vádolt O. J. Simpsonnak valóban volt olyan cipője, amilyennek a véres nyomát megtalálták a helyszínen. Az amerikai futball volt sztárját a büntetőügyben felmentették ugyan, de a bulvárlap fellelte bizonyítéknak köszönhetően bűnösnek találták a kártérítésért zajló polgári perben.
Nem Edwards volt a lap első politikai áldozata sem. A National Enquirer közölte azt a képet, amelyen a nős Gary Hart szenátor volt látható a barátnőjével – az 1988-as elnökjelöltségre hajtó politikus karrierje ezzel derékba tört. Beszámolt a lap Jesse Jackson tiszteletes szerelemgyerekéről, és a hasábjain lehetett olvasni a legszaftosabb részleteket Bill Clinton és Monica Lewinsky ügyéről is.
A National Enquirer több pert is veszített hamis információk miatt, a statisztikája azonban nagyot javult, amióta létrehozta az állításokat ellenőrző külön szekcióját, és a cikkeket az ügyvédcsapatával is átnézeti. Példányszáma viszont a hírességekkel kapcsolatos pletykákat kevesebb szélsőséggel és olykor egyeztetetten közlő rivális hetilapok megjelenésével, majd a sztárszenzációkból élő internetes portálok elszaporodásával heti egymillió alá süllyedt.
NAGY GÁBOR
