Az üzleti világ a választások győzteséhez szokott húzni. Mi, magyarok azonban ebben is különlegeset tudtunk nyújtani. Az üzleti világnak a Vállalkozók Országos Szövetségébe (VOSZ) tömörült és annak ügyvezető elnöke, Demján Sándor által vezetett része még az első választási forduló előtt hangsúlyozottan pártsemleges nagyrendezvényt szervezett a választásokat várhatóan megnyerő párt vezetőinek részvételével.
Az eseményen az elnök egyebek között kifejtette, hogy hazánk a régióban elfoglalt vezető helyéről az utóbbi nyolc év gazdaságpolitikájának köszönhetően Burundival azonos helyre sodródott; olyat is nyilatkozott, hogy utolsók lettünk. Nos, az Eurostat szerint a régión belül például az egy lakosra jutó GDP-t tekintve 2001-ben Szlovákia előtt voltunk, 2009-re mögé kerültünk – Demjánnak ennyiben igaza lenne. Csakhogy a régió ennél szélesebb, s az Európai Unió többi nyolc új közép-kelet-európai tagállama közül mindvégig csak Szlovénia és Csehország előzött meg bennünket. Más mutatókban – például a foglalkoztatottság, a korrupció alakulásában – hasonló mélységű magyar pozícióromlást találunk, vagy épp semmilyet. De azért Demján és munkatársai alaposabban eltűnődhettek volna azon, hogy Szlovákia lepipált bennünket. Gazdaságpolitikai javaslataikkal elvetni látszanak ugyanis mindazt, amivel 1998–2006 között a Dzurinda-kormány „sínre tette” a szlovák gazdaság fejlődését.
A VOSZ-javaslatok közül egynél, az adók csökkentésénél vethető föl az, hogy mégis tanultak a szlovákoktól. Ám ez is tévedés. Dzurindáék az állami kiadásokat vágták vissza, erre építették az adócsökkentést. A VOSZ-kampánygyűlésen azonban a vendégektől csak az elcsépelt, minden párt által minden választás előtt imamalomszerűen hajtogatott, semmire sem alapozott adócsökkentési ígéret megismétlését kérték (és meg is kapták).
A Dzurinda-kormány egyik fontos politikája volt az euró gyors bevezetésének előkészítése. A VOSZ ezt halasztaná. Demján 2020 utáni időpontról beszél, addig pedig a vállalkozásokat támogató euróárfolyamot szeretne. Csakhogy az EU-ból való kilépés nélkül nem korlátozhatjuk a nemzetközi tőkemozgásokat, ezért a gyenge forint politikája alacsony kamatokat feltételez, tehát inflációs következményekkel jár. Ráadásul a jegybank nem mindig tud alacsony kamatszinteket beállítani, és ha tud is, nem feltétlenül akar. Önállóságának korlátozása pedig ismét csak az EU-ból való kilépés esetén lenne lehetséges. Ezek helyett a kevésbé rossz választás az eurócsatlakozás, amely után nem fenyeget többé a tavalyihoz hasonló árfolyam-katasztrófa, de persze vége lesz a néha mégiscsak hasznos árfolyam-politikának is.
A kormányzásra készülő vendégeknek nem tetszett az euró-halasztás, de sajnos annál nagyobb egyetértéssel fogadták az állam és a vállalkozói szféra közötti kapcsolatok szorosabbá, átláthatatlanabbá, költségesebbé tételére irányuló javaslatokat. Az egyik ilyen ötlet szakmai és regionális tőketársaságok létrehozása tőke- és kamattámogatással. (Az államilag támogatott tőketársaság csak a szakmába tartozó vállalatokhoz helyezhetne ki tőkét. A szakmába tartozás definiálása nyilván néhány jogszabályt, az utóbbiak kijátszása magas díjazású szakértői munkát igényel. A területi tőketársaság kedvezményezettjei pedig 25 évig kötelesek lennének úgy csinálni, mintha a megyehatárokon belül működnének.) Az összejövetel szónokai javasolják továbbá, hogy az uniós forrásoknak az eddiginél lényegesen nagyobb hányadát fordítsák kis- és középvállalati támogatásokra. (Ki fog és ki nem fog kapni ezekből, milyen alapon? És miből épüljenek az iskolák, óvodák, utak, a Demján által rossz példaként említett ravatalozók?) Végül követelik, hogy a többségi magyar tulajdonú vállalatok nyerjenek a mainál jóval több közbeszerzési tendert. (Formális nemzeti kedvezményeket az uniós szabályok nem engednek. Csak a pályázatok egyes cégek testére szabása segít, ami alapos egyeztetést igényel kiíró és nyertes között. Az ide kapcsolódó bankszámlákat Svájc helyett most már távolabbi országokban célszerű megnyitni.) A szlovák példához visszakanyarodva, az ezekben az ötletekben kirajzolódó állam-vállalkozások kapcsolatrendszer a Dzurinda-kormány előtti Meciar-korszak „Mr. 25 százalék” főtisztviselőire és egyéb viszonyaira emlékeztet. Mintha csak a BKV-modellt emelnénk országos szintre.
SOÓS KÁROLY ATTILA
(A szerző közgazdász)
