Léghűtés

A gazdasági szabadságharc mámorából nem volna jó lerongyolódva, útszéli árokban fagyoskodva ébredni. Hogy ne így legyen, már csak abban bízhatunk, hogy a Magyarországon az elmúlt évtizedekben letelepedett multik erős kötődése ellensúlyozza az Orbán-kormány nem éppen vendégmarasztaló magatartását. Paradox módon éppen a kormányzati kommunikációban másodosztályúvá degradált szolgáltatószektortól, azon belül is főként a sokat ostorozott bankoktól várható, hogy előteremtsék a gazdaság fejlődéséhez nélkülözhetetlen forrásokat. De vajon alkalmas-e a jókora különadó mellett a kedvezményes végtörlesztések árfolyamveszteségének viselésére is kötelezett magyarországi bankszektor, hogy finanszírozza a kilábalást? És ha igen, hajlandók-e tulajdonosaik újabb tétet feltenni egy olyan játékban, amelynek szabályait a játékmester kénye-kedve szerint változtatja?

Tételezzük fel, hogy a külföldi anyabankok túlteszik magukat a Magyarországon elszenvedett, anyagiakban mérhető sérelmeiken. Félő, akkor sem áll érdekükben, hogy a jelenlétük fenntartásához szükséges tőkepótláson felül is hozzanak forrásokat az országba, hiszen jó ideig (legalább a brutális különadó kifutásáig, 2013 végéig) nem számíthatnak arra, hogy a befektetés a működési profitjukból megtérül. Már az is épp elég teher nekik, hogy az „országvédelmi akciók” hatására elszenvedett veszteségek és a fizetési gondokkal küszködő háztartások, vállalatok, újabban már az önkormányzatok növekvő kockázata miatt kell tőkét pumpálniuk leányaikba. Pláne hogy a szigorodó tőkekövetelmények és az euróövezeti adósságválság miatt sok anyabank saját feltőkésítése is elkerülhetetlen. Így még arra sem lehet mérget venni, hogy a magyar leányaik megcsappant hitelállományának fenntartásához szükséges tőkeemelésre hajlandók lesznek.

Megtehetik ugyanis, hogy tőkemegfelelésüket hiteleik leépítésével állítják helyre. Néhányan máris jelezték, hogy a továbbiakban nem szivattyúzzák át ide a német, osztrák, olasz vagy éppen cseh megtakarítók pénzét, kizárólag a Magyarországon begyűjthető forrásokból hiteleznek. Ha mindegyikük így tenne, ötödével csökkenne a magyar bankszektor hitelezőképessége, ebbe pedig belegondolni is rossz: nemhogy a gazdasági növekedést garantáló beruházásokat, de még a folyó tevékenységeket sem tudnák finanszírozni. Épp elég baj az is, ha a forráskivonás eddigi trendje folytatódik.

A mérsékelt kockázatú nagyvállalatokat feltehetően továbbra is kiszolgálják a külföldi bankok, hiszen a viccbéli vasárnapi zárva tartásból ők sem élnek meg; amíg itt vannak, érdekük, hogy hiteleket nyújtsanak. Ám a piac szeszélyének jobban kitett kisebb cégek már kikerülhetnek az érdekkörükből, holott éppen azok nem támaszkodhatnak a tőkepiac más csatornáira, részvény- és kötvénykibocsátásokra. Az sem valószínű, hogy az echte magyar pénzintézetek átveszik a külföldi nagybankok szerepét. Bár a kormányfő tavaly is, idén is hangot adott efféle reményeinek, ők sem a nemzeti összetartozás eszményétől elérzékenyülve hiteleznek, betéteseik védelmében nekik is kerülniük kell a túlzott kockázatot. Még ha a kormány átvállalná is tőlük a rizikót, pusztán belföldi megtakarításokból csupán évtizedek alatt tudna érdemben megnőni a ma még piciny tőkeerejű és szerény forrásgyűjtő képességű „magyar bankok” hitelezési kapacitása.

Mi fékezhetné meg a bankok forrásainak apadását, hitelezőképességük és hajlandóságuk lanyhulását? Mindenekelőtt kívánatos volna a rafinált banki sarcokat kifundáló agytröszt nyugdíjazása, legalább a különadó fokozatos hatástalanítása – például azzal, hogy a hitelnövekmény arányában mérsékelhető volna a sarc. Bár ez rövid távon csökkentené az adóbevételeket, perspektivikusan kárpótlást nyújtana érte a hitelezés gazdaságélénkítő hatása.

A kedvezményes végtörlesztések után megmaradó frankalapú hitelek kockázatát mérsékelné, s ezzel a bankok hitelezőképességét erősítené, ha nem gyengülne meg túlságosan a forint – annak hatására, hogy a hitelnyújtó bankok az adósok végtörlesztés címén leperkált forintjait tömegesen váltják át svájci frankra. Az ily módon hirtelen megugró devizakereslet forintgyengítő hatását az MNB devizaeladással próbálja tompítani. Az európai adósságválságok mellett a magyar kormány jogsértő, ad hoc elvonásaival is táplált befektetői bizonytalanság azonban óhatatlanul a piaci forintkamatok emelkedésével jár (függetlenül attól, hogy a jegybank emeli-e az alapkamatot), ami a hazai valutában eladósodott háztartások és vállalatok terheit súlyosbítja. A bankok így csöbörből vödörbe kerülnek, hiszen a devizaadósok kockázata helyébe most a forintadósok növekvő rizikója lép.

Egyes elemzők szerint a magyar kormány szándékosan gyengíti a forintot, hogy a nyomában felpörgő inflációval legyen úrrá a költségvetés szorult helyzetén. Meglehet, az állami kötelezettségek – például a közalkalmazotti bérek, szociális juttatások – elinflálása valóban segítené a hiánycél teljesülését, a forint gyengülése azonban az államadósság törlesztési terhét is megnövelné. Ráadásul az inflációra bazírozó költségvetési politika aligha hozná meg a bankok hitelezési kedvét, sőt azt a magyar állam (akkor már tutira vehető) leminősítése tovább mérsékelné, hiszen úgy a forrásaik még drágábbá válnának. Éppen elég veszély már most is a térség és kiváltképp Magyarország iránti befektetői bizalom labilitása, ami egy pillanat alatt beindíthatja a forint kontrollálhatatlan gyengülését.

Ha a magyar kormányfő előtt komoly célként lebeg a gazdaság fejlődése, akkor – legalább fű alatt – kénytelen kiegyezni a hitelezési potenciállal rendelkező külföldi bankokkal és fegyverszünetet kötni az MNB-vel. Ha erre képtelen, esélye sincs arra, hogy valaha is egy prosperáló ország feje legyen. Sokkal inkább arra, hogy országa romjain bukdácsoló „nagy Romulusként” végezze uralkodását.

VÁRHEGYI ÉVA