Függőben

Újabban csaknem minden grafikon lefelé konyul, a fogyasztásétól a beruházásén át számos ágazat termeléséig, beleértve az üzleti és a fogyasztói várakozások görbéjét is. Legfeljebb az árfolyam a kivétel, mivel az euró forintban kifejezett értéke határozottan felfelé tör.

A magyar gazdaság helyzete rosszabb, mint a válságkezelő Bajnai-kormány időszakában volt. Még a növekedés gyorsulása is csak látszat, amennyiben a tavalyinál jobb mezőgazdasági termésnek köszönhető. A munkaerőpiacon nincs érdemi javulás, a foglalkoztatottak száma lényegében stagnál, ezen belül a versenyszektorban is csak nagyon szerényen emelkedik. A munkanélküliségi ráta csökkenése minimális. Az államháztartás valós hiánya növekszik: a strukturális, vagyis az egyszeri tételeket nem tartalmazó deficit a 2009. évi 2 százalékról az idén 5 százalékra emelkedik, főleg annak következtében, hogy a magán-nyugdíjpénztári vagyon egy részét a költségvetésbe csatornázták. Az ország pénzpiaci megítélése a Széll Kálmán-terv kedvező fogadtatását jelző átmeneti javulás után, 2011 nyarától újra romlik, a bizonytalan nemzetközi körülmények között a devizahitelesek kedvezményes végtörlesztésének törvényesítése az euró forintárfolyamát a 290–300-as sávba vitte. A magyar államadósság kockázati felára megugrott, nőtt a jegybanki alapkamat emelésének esélye. A hitelminősítők tavaly már rontották Magyarország besorolását, s a következő hónapokban könnyen bóvli kategóriába sorolhatják a magyar állampapírokat. Az első félévben több működőtőke távozott az országból, mint amennyi bejött. Talán csak a jelentős és növekvő külső aktívum számít kedvező fejleménynek, bár részben ez is annak a következménye, hogy gyér a belföldi kereslet.

E helyzetképre sokan rávágnák, hogy mindez a megelőző nyolc év rettenetes öröksége. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban Magyarország elveszítette korábbi előnyét, a növekedésben régiós versenytársai mögé került. Ugyanakkor a helyzet paradox voltát jelzi, hogy „az emberek” kedvelték a 2001–2006 közötti mesterséges élénkítő politikát, a „jóléti rendszerváltást”, holott ez tette elkerülhetetlenné az utált megszorításokat, amit 2008 végétől csak tetéztek a válságkezelés gyötrelmei. A népszerű időszakban tehát teljességgel hibás gazdaságpolitika folyt, a népszerűtlenben pedig fő vonásaiban helyes, utóbbit éppenséggel kidolgozatlansága és erőtlensége miatt indokolt bírálni.

Az új kormánynak azonban nem volt gazdaságpolitikája. Legfeljebb víziója: az, hogy az adók csökkentése, a belföldi kereslet élénkítése, az állam növekvő szerepvállalása révén gyorsítani lehet a növekedést. Mivel a költségvetési mozgástér bővítésének lehetetlensége hamar kiderült, a látszatot különböző akciótervek és rögtönzések voltak hivatottak fenntartani. A növekedésorientáltnak mondott, ám csőddel fenyegető gazdaságpolitikát 2011 tavaszán a pénzpiacok és a befektetők fülének kedves adósságcsökkentő politikára keresztelték át. Ez irányultságában helyes volt, de a korábbi célok újakhoz igazítása, a megvalósítás reális eszközrendszerének kidolgozása nem történt meg, ráadásul az utóbbi időben a kormányzat mintha megfeledkezne a terv számos eleméről is. A jelenlegi politikát hatalmi, ideológiai és pr-szempontok uralják, a szakmai és társadalmi egyeztetés szinte teljesen hiányzik. E konfrontatív, szabadságharcos (nemzeti populista) megközelítés a gazdasági bajokat szinte kizárólag külső okokra, mindenekelőtt az euró válságára, Magyarország nemzetközi függőségére vezeti vissza. Nem érzékeli, hogy az EU-ban – nagy konfliktusok árán – a válságkezelés kényszere következtében erősödik a közös fellépés és a szolidaritás, s azt sem, hogy egy esetleges újabb pénzügyi krízis körülményei között Magyarország ismét a nemzetközi szervezetek segítségére szorulhat.

Különösen károsak a piacgazdaság intézményrendszerét, a jogbiztonságot ért csapások, mivel ezek a gazdasági növekedés motorját, a magyar és a külföldi szereplők befektetési hajlandóságát minimalizálják. Az Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács jogkörének radikális csökkentése, a visszamenőleges törvényhozás, a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása, a közüzemek körében megindított-kilátásba helyezett államosítási hullám, az esetenként már-már vállalati mélységű adószabályozás, a nyomásgyakorlás, fenyegetőzés – például bérkommandóval – külön-külön is ellentétesek a piacgazdaság elveivel, együttesen pedig kifejezetten egy egészen más típusú modell felé mutatnak.

Ma már úgy fest, mintha a gazdaságpolitika lényege a látszat fenntartása volna. Az államadósság csak a magán-nyugdíjpénztárak államosítása és a devizatartalék apasztása miatt csökken, tehát még a jelenlegi fő cél teljesítése is csupán virtuális. A munkahelyteremtés kimerülni látszik a töredék munkaidőben végzett, csak papíron javulást jelentő közmunkaprogramok tervezeteiben. A nagyarányú adócsökkentés és -egyszerűsítés 2010 és 2012 között nagyarányú adóátrendezéssé torzult, amelyben az adócsökkentés nagyrészt hatástalan, az adóemelés viszont a növekedés fékezőjének bizonyult. A tabuk – például a tandíj és vizitdíj – érinthetetlensége miatt a szolgáltatások minőségét rontó, társadalmilag igazságtalan, esetenként költségtérítést is igénylő rendszerek kialakítása kezdődött meg. A jó kormányzás látszata érdekében a Költségvetési Tanács mint intézmény támogatja a költségvetést, miközben a tagjai – illetve a mögöttük álló intézmények – súlyos aggályokat fogalmaznak meg. Viszont mindent elönt a szómágia. A „megszorítás” tagadott és tiltott kifejezéssé válása, a „senki sem járhat rosszabbul” álságossága a fájdalmas lépéseket a látszat kedvéért védelmi intézkedésekként interpretálja.

A látszatok azonban csak ideig-óráig tarthatók fenn, a valóságban gyorsulva folytatódik a régiós versenytársakhoz viszonyított lemaradás. Érdemi változásnak nem a szavak és a látszatok szintjén, hanem az európai piacgazdaság és jogállam szabályai felé történő visszakanyarodásban kellene bekövetkeznie. A pénzügyi válság talán ennek híján is elkerülhető, de a magyar gazdaság folyamatos térvesztése nem.

KARSAI GÁBOR