Azt latolgatják a nemzetközi pénzpiacokon, vásárol-e, és ha igen, milyen és mennyi európai államkötvényt, önállóan vagy az IMF-en keresztül, a feljövőben lévő országok csoportjának négy meghatározó tagja: Brazília, Oroszország, India, és legfőképp Kína. Már ez is mutatja, milyen nagyot fordult a világ azóta, hogy 2001-ben Jim O'Neill, az amerikai Goldman Sachs brókerház elemzője az említett országok angol rövidítéséből megalkotta a BRIC mozaikszót, amely Dél-Afrika csatlakozásával lassacskán BRICS-szé bővül. Egy évtizede Oroszország a nem sokkal korábban elnökké választott Vlagyimir Putyin irányításával éppen csak megkezdte a kilábalást a pénzügyi válságból és a zavaros múltból, s még nem segítette a magas olajár. India káosszal küzdött, Brazília pedig attól rettegett, az államfőnek készülő szakszervezeti vezér, Luíz Inácio Lula da Silva nem teszi-e tönkre a törékeny gazdasági eredményeket. Kína valutatartaléka alig 212 milliárd dollár volt, és a világ manufaktúrájaként működött ugyan, de exportgépezete csak ez után pörgött fel igazán.
Az eltelt tíz év változásait jelzi a libikóka átbillenése, aminek az USA és az EU most kezdi majd megfizetni az árát. Az USA-t – és a világgazdaságot is – megrázta a jelzáloghitelek fedezetével kibocsátott származékos értékpapírok elértéktelenedése, az elhibázott gazdaságpolitika, az afganisztáni és iraki háború költsége felborította a büdzsé egyensúlyát, az államadósság pedig megközelítette a GDP 100 százalékát. Az EU-ban a tagállamok eladósodottsága miatt megrendült az unió eddigi legfontosabb projektje, a közös valuta, eresztékeinél recseg-ropog az integráció. Eközben Kína a világ legnagyobb exportőrévé és autópiacává, egyszersmind – Japánt megelőzve – a második gazdasági hatalmává vált, valutatartaléka pedig 2001 óta a tizenötszörösére emelkedett. Mivel az 1997–1998-as pénzügyi válságból azt a következtetést vonták le, hogy a legjobb, ha mindenki gondoskodik magáról, a négy BRIC-ország összesített valutatartaléka 4300 milliárd dollár fölé kúszott, és a ranglistán Oroszország Japán mögött már a harmadik. A világ gazdasági teljesítményéből pedig 8,4-ről 18,3 százalékra ugrott a BRIC-tagok részesedése.
A hidegháború kétpólusú világában az számított, ki hány rakétával és atomtöltettel rendelkezik, ám a globalizáció ezt másodlagossá tette, s azt emelte a fő kérdéssé, hogy melyik országnak mennyi pénze van. Így fordulhatott elő, hogy a pénzügyi válság viharában Brazília valutaháború rémét festette a falra, amikor az USA jegybankjának szerepét betöltő Fed – amúgy sikeresen – a bankóprés beindításával adott lendületet a gazdaságnak, és ezzel nyomás alatt tartotta a dollár árfolyamát. Kína minden atomarzenálnál hatásosabb fegyverrel bír: az USA legnagyobb hitelezője, valutatartalékának kétharmadát tartja dolláraktívában, elsősorban amerikai államkötvényekben, ezért is óvakodik – a kongresszusi fenyegetés dacára – Washington attól, hogy árfolyam-manipulációval vádolja a jüan kurzusát szigorúan kézben tartó Pekinget. A kínaiak – a piacoknak megnyugvást kínáló múlt heti EU-csúcs után követ dobva a vízbe – annak is megkérik az árát, ha az eurózóna mentőangyalaként lépnek fel. Az pedig a történelem sajátos fintora lenne, ha a gázszállítások révén több EU-tagállamban is jelentős befolyással bíró Oroszország is beszállna a közös valuta megmentésébe.
Oswald Spengler történész-filozófus már 1918-ban megjósolta a Nyugat alkonyát – amikor az első világháború korábban rendíthetetlennek hitt birodalmakat döntött romba –, Paul Kennedy pedig 1987-ben A nagyhatalmak tündöklése és bukása című munkájában modernizálta, illetve széles történeti keretbe helyezte a világgazdasági hatalomváltás elkerülhetetlenségét. Nézeteiket és jóslataikat felelevenítve a kétfordulóssá vált válság nyomán egyre többen vélik úgy, hogy eljött a fordulat ideje, új világrend épül. A régit a második világháború teremtette tabula rasát kihasználva alakította ki a Nyugat; sarokkövei a piacgazdaság, a képviseleti demokrácia és a szabad kereskedelem voltak. A hidegháború végével, 1989-ben idősebb George Bush amerikai elnök már deklarált egy új világrendet, ami a Szovjetunió szétesésével és a szocialista blokk felbomlásával az egypólusú berendezkedést, az USA egyedüli hegemóniáját jelentette. Ezt járatta csúcsra a New York és Washington elleni 2001. szeptember 11-ei terrortámadás nyomán, majd – külföldön főleg az iraki kalanddal, odahaza pedig az adócsökkentéshez való ragaszkodásával – döntötte romba a fia, George W. Bush.
Korai temetni a Nyugatot, és különösen az USA-t, ám az erőviszonyok valóban átalakulóban vannak – véli Robert J. Samuelson, a Washington Post napilap és a Newsweek magazin kolumnistája. A változást – a marxista filozófusok nagy örömére – a gazdasági pozíciók módosulása diktálja. A Kína vezette, feljövőben lévő országok az elemzők szerint nem a Nyugat építményében gondolkodnak, hanem saját érdekeik vezetik őket, legyen szó gazdaságpolitikáról, környezetvédelemről vagy kereskedelemről. Nem tartják véletlennek, hogy a BRIC-csoport felemelkedését és határozottabb érdekérvényesítését követően fulladtak kudarcba a kiotói egyezmény utáni klímatárgyalások, és akadt meg a dohai kereskedelemliberalizációs tárgyalássorozat – ami szintén egy évtizede indult.
Mozgásban vannak a régiók közti kapcsolatok, és igazodik az új viszonyokhoz a nemzetközi intézményrendszer is. Az USA és az EU – amelyet az adósságválság növekedési csapdába csukhat – közötti szoros transzatlanti kapcsolat fennmaradhat, ám figyelmeztető jel, hogy Barack Obama nem azért nevezte magát „Amerika első csendes-óceáni elnökének”, mert Hawaiin született, hanem mert Washington Kína miatt kénytelen a térség felé fordulni. Ahol a vérmesebbek még azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy a két, évszázados ellenfél, Kína és Japán éppúgy kibékül, mint Európában Franciaország és Németország.
A világgazdasági koordináció központja egyre inkább a húsz gazdasági hatalom (G20) csúcstalálkozója lesz – ami éppen a héten, a franciaországi Cannes-ban zajlik. Ez azt is jelenti, hogy a fejlett ipari országok 1975-ben, kandalló melletti egyeztetésként indult csoportja (G7, Oroszország bevonásával G8) előkészítő fórummá degradálódik, amelyet – Timothy Garton Ash szavai szerint – ma senkinek nem jutna eszébe kitalálni, ha már nem létezne. Az IMF kvótáit – bár ott még őrzik a Nyugat többségét és az USA vétójogát – már átrendezték, és elkerülhetetlen lesz a világpolitikai együttműködés kereteit adó ENSZ Biztonsági Tanácsának reformja, az állandó tagok számának bővítése is. Bár ott az új világrend teret követelői már a meglévő keretek közt is éreztetik hatalmuk növekedését. A Szíriát szankciókkal fenyegető októberi határozattervezet előtt Washington hiába egyeztetett hosszasan, Kína és Oroszország – a Líbia ügyében adott felhatalmazás tág értelmezéséből tanulva – vállvetve megvétózta a javaslatot. A testületben történetesen éppen a régióját képviselő Brazília, India és Dél-Afrika a tartózkodásával tüntetett – az ilyesfajta kudarchoz nem szokott amerikai ENSZ-nagykövet, Susan Rice pedig dühösen vonult ki a tanácsteremből.
NAGY GÁBOR
