HVG, 2011. október 29.
Varsó, a felhőkarcolók városa felcímű cikkük kapcsán megjegyzem, hogy egészen más városképi értékkel bírnak a felhőkarcolók egy síkvidéki városban, mint például a hegyek lábánál elterülő Budapesten. Egy akár csak harmincemeletes (körülbelül 120 méter magas) belvárosi épület is talmi díszletté alázná a Duna szintjéhez képest mindössze 70 méteres magasságú Várhegyet, de a Gellért-hegyet is, amely 140 méterrel emelkedik a rakpartok fölé (képünkön az Árpád híd pesti hídfője). Elfogadom, hogy a síkvidéki városok esetében indokolt lehet a vertikális hangsúlyú terjeszkedés, ám ugyanez végzetes városképi rombolással járna Budapest esetében. A cikkben a varsói példa igazolásaként említett London, Párizs, Moszkva és Rotterdam is mind síkvidéki városok. A fekvés ugyanakkor nem jelent automatikusan felmentést minden, eget ostromló épület számára. A londoni várostervezés hibájából az utóbbi harmincöt évben előállt összevisszaságot például bárki konstatálhatja, aki végighajózik a Temzén, az óriáskeréktől a Tower Bridge-ig. Ezzel szemben Párizs építészei jól érzékelték a magasházak jelentette veszélyt, így azokat a történelmi városmagtól olyan messzire telepítették, hogy legfeljebb szelíd, futurista kontúrral keretezhetik a XIX. század végén kialakult, máig páratlan párizsi városképet.
PÁKOZDI IMRE
(BUDAPEST)
