Lényeges változásokat hozott az euróválság az elmúlt másfél évben az unió életében – és még több újdonságot tartogat. Az EU-tól határozott és eredményes cselekvést vár a világ, nem csak a fizetésképtelenségben vergődő Görögország. Az EU kiemelkedő minőségű programokkal tudott válaszolni a kontinens hosszú távú gondjaira: sok év alatt megteremtette a belső piac átjárhatóságát, a határok nélküli Európát, a hajdan egymással háborúzó államokat békésen közelíti egymáshoz. Azonnali problémamegoldásra, kényes politikai szituációkból való huszáros kitörésre azonban nincs felkészülve. Ehhez túl sok a közreműködő, a huszonhét tagállam érdekei pedig széles skálán szóródnak. Hiányzik a politikai felhatalmazással bíró európai kormány, amely úrrá lesz a helyzeten – vagy belebukik, mint bármelyik tagállamában. Az Európai Parlamentben sincs igazi ellenzék, amely bár bírál és támad, de végső soron maga is a megoldásban érdekelt: ha a kormányzó erőnek nem megy, majd átveszi és kezeli ő a problémát. Az egész uniós egyeztetési és döntéshozatali mechanizmus túl bonyolult, lomha és körülményes.
Abból sem származott sok jó, ha az EU gyakorlott nehéztüzérségével közeli célpontra próbált lőni. Ez történt például a versenyképességgel: a századvégen kiéleződött leszakadásra az álmodozó, hosszú távú lisszaboni programmal válaszolt, ami azután nevetség tárgya lett, és korrekcióra szorult. A bővítés során is összegabalyodtak a rövid és hosszú távú célok: a gyors piaci expanzió és Európa türelmes egyesítése. Ugyanilyen sorsra jutott az alkotmányozás: az intézmények működőképességét célzó, sürgető változtatások és a távlati integrációs célok egyvelege nem kapott politikai támogatást, csupán megnyirbált változata léphetett életbe lisszaboni szerződésként.
Hasonló helyzetben vagyunk most az euróval. Az éppen húsz éve, Maastrichtban rögzített belépési kritériumok a gyakorlatban elégtelennek bizonyultak. A való élet sokkal összetettebb, mint a kiindulópontként meghatározott négy sarokszám. Mi történjék, ha a művi úton konstruált, sok és különféle nemzetgazdaságra támaszkodó valutaövezet egyik-másik tagja a remélt prosperitás helyett a hanyatlás lejtőjére csúszik, az állam jövedelmei elapadnak, kiadásai nőnek? Ki pótolja a hiányt? Még súlyosabb a kérdés, ha a lehetséges dominóhatásokkal is számolunk: a szorosan összefonódott európai gazdaságok egymást is magukkal ránthatják a veszélyes örvénybe. Az államháztartásokat finanszírozó bankok hitelállománya, további hitelezői képessége is hálózatszerűen kapcsolódik egymáshoz.
A kormányfői csúcsértekezlet azért jött divatba az EU-ban – majd azért intézményesült évi négy rendes és egyre több rendkívüli üléssel –, hogy a hierarchia alsóbb lépcsőfokain ne kelljen fontos ügyekben felhatalmazásra várni, a fővárosokba telefonálgatni. Az első számú kormányzó politikus (miniszterelnök, egy-két ország esetében elnök) egy személyben átlátja a helyzetet, ismeri kormánya politikai mozgásterét, tehát döntésképes. Most először találkoztunk olyan helyzettel, ahol a legnagyobb tagállamok vezető politikusai – nemcsak a megszigorított Bundestag-ellenőrzéssel korlátozott német kancellár, hanem a nagy hatalmú francia elnök is – nyíltan bevallják: bizonyos döntéseket ők sem vállalnak egyedül, otthoni konzultáció nélkül. Ezért osztották két részre a csúcsot: október 23-án, vasárnap a teljes unió kormányfői testülete találkozott Brüsszelben, azután az eurócsoport, majd október 26-án, szerdán ismét a teljes kör.
Elsősorban természetesen az eurómentő mechanizmusról van szó. Nem vitás, hogy Görögországot ki kell húzni a csávából, de az egyeztetés nagyrészt már a jövőről szól: mihez hasonlítson inkább a megerősödő stabilizációs alap, bankhoz vagy biztosítóhoz? Franciaország, amely maga is könnyen kerülhet hasonló helyzetbe, egy tőkeerős intézményt látna szívesen, amely gyors kölcsönnel siet a bajbajutottak segítségére. A fő teherviselő Németország viszont inkább biztosítóként képzeli el az alap működését, amely garanciát nyújt. A következő lépés az euróövezet politikai stabilizálása: a közös pénz megbízható működéséhez nyilvánvalóan tovább kell lépni, mert fél lábon állva nem lesz strapabíró európai valutánk. Aki eddig kételkedett, most már láthatja: a monetáris összefogáshoz közös fiskális politika is szükséges. Mindehhez szilárd politikai elkötelezettséget kell vállalni, aminek legmegbízhatóbb formája az uniós alapszerződés módosítása és kiegészítése. Ez természetesen csak teljes egyhangúsággal lehetséges.
Egy huszonhét tagú szervezetben azonban mind a készségek, mind a képességek széles skálán szóródnak. A tagállami álláspontok gyakran a pillanatnyi belpolitikai csaták csapdáiba szorulnak, és a stratégia sem céloz messzebbre a következő választásoknál. A „kétsebességes” unió ma már realitás: a cél azonos, senki sincs kizárva, de egyesek előbb érnek fel a magasabb integrációs szintekre. Így működik a schengeni övezet, és ugyanez az elv vezérli az eurót. Valószínű, hogy a legújabb tapasztalatok alapján az euróbelépés feltételei lényegesen szigorodnak, sőt az is lehet, hogy maga az övezet szűkül: azok maradnak benne, akik a megemelt követelményeket gazdasági és politikai tekintetben is vállalni tudják – és akarják.
Az integráció egésze ettől még él és létezik, egyáltalán nem „halott”, amint azt egyesek jósolták. Az alapépítmény rendkívül szilárd, és bizonyítottan működőképes. A közös piac tág és jól szabályozott gazdálkodási térséget kínál, épülnek az Európát átszelő közlekedési és hírközlési hálózatok, az EU világelső a kereskedelemben és a fejlődő országok felkarolásában, környezetvédelmi normái globális példaként szolgálnak. A közelebbi és távolabbi szomszédok is változatlanul tolonganak az uniós tagságért, ami az integrált térség vonzerejét bizonyítja.
Az EU fő próbatétele most az euró szilárdsága, a hozzá való viszony pedig a tagállamok integrációs szándékait minősíti. Aki kimarad az eurót övező, huszonhárom országot számláló „euró-plusz” körből; aki harsányan hirdeti, hogy nem vállalkozik az adópolitika közelítésére; akinek az a legfőbb gondja, hogy mások megsegítéséből kimaradjon, az maga sem igen számíthat külső támogatásra, ha bajba kerül. A felelősen gazdálkodó kormányok jól tudják: senki nem képes egyedül megküzdeni a globális erőkkel. Több száz milliónyi ember szervezett összefogása az EU-ban, illetve az euróövezetben éppen ahhoz kell, hogy a szűkebb közösségeket – a kisebb és nagyobb országokat – megvédjük a szabályozatlan külső erőktől. Ennek egyik eszköze az erős közös valuta lehet.
BALÁZS PÉTER
