Igazi látványossággá vált New Yorkban a külföldön eddig kevéssé ismert Zuccotti park. A Manhattan déli csücskén, a pénzügyi negyed közepén, az egykori Világkereskedelmi Központtól nem messze fekvő pihenőhelyet nem csak a környéken élők és dolgozók kedvelik, mostanság a kíváncsi turisták is szívesen fényképezkednek arrafelé. Ott vert tábort ugyanis a másfél hónapja indított Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Streetet!) mozgalom néhány száz aktivistája, akik elszántságát az október végi hatalmas hóesés sem törte meg.
Bázisuk sok híresség érdeklődését is felkeltette. Az interneten több mint ezer irodalmár, köztük a világhírű, indiai születésű brit író, Salman Rushdie nyilatkozatban biztosította támogatásáról a mozgalmat. A legendás zenész, John Lennon özvegye, Yoko Ono „a szeretetét küldte” a résztvevőknek. Meglátogatta a tüntetőket a fekete polgárjogi vezető, Jesse Jackson tiszteletes, és olyan hollywoodi sztárok is jártak náluk, mint Susan Sarandon, Tim Robbins vagy Alec Baldwin. Sőt az elsők között állt melléjük a magyar származású amerikai milliárdos, Soros György, mondván, megérti, mit éreznek – mire rövid időn belül olyan feltételezések kaptak lábra, amelyek szerint a világ leggazdagabbjai között számon tartott, szabad társadalmat hirdető befektető áll a váratlanul hosszúra nyúlt megmozdulássorozat hátterében.
Persze kérdés, mennyire jön jól az ilyen támogatás a tiltakozóknak. Ők ugyanis – ahogyan maguk mondják – az amerikaiaknak azt a 99 százalékát képviselik, akik kénytelenek megfizetni az anyagi javak 40 százalékát birtokló egyszázaléknyi szupergazdag réteg vagyonosságának, az elmúlt évek hibás gazdasági döntéseinek az árát. A nemzetközi gazdasági-pénzügyi rendszer gyökeres átalakítását követelik, arra hivatkozva, hogy a három esztendeje kirobbant válság idején az állam dollármilliárdokat költött a bajba jutott bankok megmentésére. Azok pedig újra profitot termelnek, és jó részük – a gondokkal mit sem törődve – ismét óriási jutalmakat fizet a vezetőinek. A krízissel járó megszorító intézkedések, a makacsul 9 százalék fölötti munkanélküliség következményeit viszont a többieknek, az átlagembereknek kell elviselniük.
Jól körvonalazható programjuk azonban nincs a protestálóknak. Egy összefogottnak nehezen nevezhető, egyebek között húszdolláros minimálórabért, a hazai termelőket előnyben részesítő kereskedelmi korlátozásokat, az egészségügyi rendszernek a magánbiztosítók kiszorításával járó átalakítását, ingyenes egyetemi oktatást, ezer-ezer milliárd dolláros infrastrukturális és környezetvédelmi beruházásokat sürgető követeléslista napvilágot látott ugyan, ám csak javaslatként. És nem hivatalos az a másik, tízpontos program sem, amely például alkotmánymódosítással számolná fel a politika és a nagytőke pénzügyi összefonódását, emelné a leggazdagabbak adóját, és felfüggesztené a bankvezetői bónuszok kifizetését.
A tüntetők egy része nem is nagyon akar konkrét igényeket megfogalmazni. Követeléseik a terroristáknak vannak, ők pedig nem azok, a mozgalom egy újfajta közösség – mondják, és hozzáteszik: céljaik amúgy is egyértelműek. Az amerikai Forbes magazin egyik blogjában közzétett, nem reprezentatív felmérés szerint a tiltakozók 80 százaléka véli úgy, hogy a gazdagoknak több adót kellene fizetniük, 93 százalékuk eltörölné a diákhitel-adósságokat, tízből kilencen pedig határt szabnának a cégvezetők jövedelmének.
Nemcsak pontos követeléseik, igazi vezetőik sincsenek a New York-i eredetű tiltakozómozgalmaknak, mint ahogyan – bár nézeteik zöme a baloldalra mutat – az egységes ideológiai hátteret is nélkülözik. Elemzések szerint azért, mert nem akarnak egyetlen párttal, a politikai fősodor egyetlen irányzatával sem azonosulni. Bár az érdekvédők igyekeznek felkarolni a törekvéseiket, igazán szervezett akciókhoz, sztrájkhoz egyelőre csak ott – például Görögországban – vezetnek ezek a megmozdulások, ahol megszorító intézkedések ellen indítottak elszánt támadást. Ugyanakkor akad olyan vélemény is, amely szerint a tiltakozóakciók – a közvélemény befolyásolásával – így is meggyőzhetik a változások szükségességéről a politikai döntéshozókat.
A bírálók egy része úgy tartja, hogy a tüntetők a „lusta és zavarodott” emberek közül kerülnek ki, ám a válság okozta problémákra a másik oldal is keresi a válaszokat. Az USA-ban ez is foglalkoztatja például a teadélutános konzervatív mozgalmat – amely az állam szerepének drasztikus csökkentésében látja a megoldást –, és ez is okozza az EU több tagországában az euroszkepticizmus erősödését. Sőt egyre több vagyonos csatlakozik a második legtehetősebb amerikai üzletember, Warren Buffett álláspontjához, hogy a gazdagoknak valóban több adót kellene fizetniük.
Az interneten szervezett megmozdulások, amelyeket jórészt az arab tavasz ihletett, egyes vélemények szerint a politikai diskurzus „globalizációjához” vezethetnek, legalábbis közös mederbe terelhetik a különböző irányzatú tiltakozómozgalmakat. A New York Egyetem professzora, Clay Shirky például a minap egyfajta „lélektani szinkronizálásról” beszélt, mondván, a fiatalok körében gyökeret vert az az érzés, hogy az ő nemzedékük különleges.
Merthogy világszerte az ifjabb generációk adják a New Yorkból eddig már nyolcvan ország több mint 900 városára, egyebek közt Dublinra, Párizsra, Londonra és az Európai Központi Banknak otthont adó Frankfurtra, sőt Ausztráliára, Hongkongra, Japánra és Új-Zélandra is átterjedt tüntetések résztvevőinek magját. És fiatalok álltak a mostani demonstrációk előfutárainak tartott megmozdulások, például a Nagy-Britannián tavaly ősszel végigsöpört, tandíjemelés-ellenes diákfelvonulások, a görögországi tiltakozáshullám és a madridi felháborodottak (los indignados) májusban indult akcióinak a középpontjában is. A gazdasági okaik nyilvánvalóak, és nem véletlen, ha fuldoklónak érzik magukat a válság tengerében: az ifjúkori munkanélküliség az USA-ban meghaladja a 17 százalékot, Olaszországban és Portugáliában a 30, Spanyolországban pedig már az 50 százalékhoz közelít.
POÓR CSABA
