HVG, 2011. november 12.
Cikkírójuk alaposan megforgatta a Greenpeace-t. A vád, hogy Illés Zoltán segédcsapataként az osztrák konkurencia útjából akarjuk eltakarítani a hazai zöld ipar almásfüzitői „világítótornyát”, a veszélyes hulladékokat lerakó Tatai Zrt.-t. A cikk alig ejt szót a Greenpeace érveiről, bőven spekulál viszont a hátsó szándékokról. Több megszólaló segítségével bemutatja a szennyezők „ellenérveit”, akik a reflexió bármiféle kényszerétől szabadon, ellenfél nélkül lődöznek az üres kapuba. Ha a HVG megszólaltatta volna a lejárató cikk tárgyát, talán nem esett volna csorba a pontos tájékoztatáson. Kiszűrhették volna például a gazdasági lapnál feltűnő hibát, hogy egy nonprofit szervezet teljes éves költségvetését szembeállítják egy olyan cég bevallott nyereségével, amelyik a tárgyév novemberéig offshore formában működött. Hasonlóképp fény derülhetett volna arra, hogy az egyik közölt képnek ténylegesen nincs köze a valósághoz. Ezen azt láthatjuk, hogy a cég várja a zöldeket, de hiába. Nem csoda, hiszen bár többször kezdeményeztünk találkozót, a Tatai Zrt. nem reagált. A kép épp ezért készült. Nem gondoljuk, hogy érdemes lenne végigvenni a cikk feltevéseit. Akit mélyebben érdekel az ügy, a greenpeace.hu/vorosiszap linken megtalálja, hogy mi a gond a kirívóan magas egyedi határértékekkel, s hogy miért a VII. számú tározót támadtuk meg, továbbá hogy a tározó lefedését mi is támogatjuk (csak ne újabb mérgekkel tegyék!). Nem biztos, hogy ilyen kesztyűs kézzel kell bánni a céggel. Könnyen belátható, hogy ha a Duna-partra, szigetelés nélküli helyre több százezer tonna, s 161-féle veszélyes hulladékot hordhatnak, és a monitoringrendszer csupán a vörösiszap és a timföldgyártás jellemző összetevőit figyeli, azt is ritkán, és teljesen rossz helyeken, akkor az nagyon veszélyes. A 161-féle veszélyes hulladékban több ezer veszélyes vegyület van, egy részük lebomlik, nagy részük soha, más részük bomlás után még veszélyesebb. Sajnos a hivatalos papírok egy része ezt rendben találja. Mi nem. A Tatai Zrt.-t különben sem kell félteni. Veszélyes hulladékokat minden más cég hatalmas költségekkel tud megfelelően kezelni – ők azonban egyedülálló „szerencséjüknek” köszönhetően egy szigeteletlen tározóban egyszerűen szétteríthetik a Duna-parton. Ha a titok nem a kapcsolatokban lenne, akkor nyilván mások máshol is így „dolgoznának”. Talán az így keletkező hatalmas nyereségtől nem független, hogy a politikai hatalom támogatása mindig is biztos volt (lásd a kolontári kármentesítésnél szerzett állami megrendeléseiket).
VAY MÁRTON
SZÓVIVŐ, GREENPEACE (BUDAPEST)
Az almásfüzitői VII. számú vörösiszap-tározó egyetlen másikhoz sem hasonlítható, mert üzleti céllal veszélyes hulladékokat helyeztek el benne. A kazetta a Duna árterére, mocsaras, nedves területre, agyaglencse és a mai értelemben vett szigetelés nélkül épült. Alacsony vízállásnál (például most) szabad szemmel is látszik, hogy szivárog. Monitoringkútjait nem a közlekedőedények törvényét figyelembe véve telepítették (nyilván szándékosan), ezért az észlelőkutak adatainak vizsgálata elhanyagolható. Az igazi veszély árvízkor, különösen jeges árvízkor áll elő, mert a folyó egy suvadásnál vagy egy buzgárnál megbonthatja a töltést, majd a szigetként magasodó hulladéktömeget a Dunába mossa, veszélyeztetve a dunai vízbázist. Ez esetben lényegtelen, hogy a terület, a kolontáritól eltérő módon, már kiszáradt, mert a Duna árvízi, 10 ezer köbméter/másodperces vízhozama kimossa a porózus vörösiszapot, s az annál is mérgezőbb tartalmát. A VII. kazetta nevezetes területre épült. Az egykori római castellum köveinek felhasználásával később templomot építettek, melyet 1763. június 28-án egy földrengés döntött össze. A felelőtlenség nagyobb, mint gondolnák. Ezért a veszély elhárításán, és nem a bagatellizálásán kellene fáradozni.
DROPPA GYÖRGY
ÜGYVIVŐ, DUNA KÖR (GÖD)
