Moszkva – az orosz nagyság
Az orosz operajátszás és balett első számú fellegvára hivatalosan 1776 óta működik és 236. évadjánál tart, első önálló épülete azonban csak négy évvel később készült el. A Bolsoj jelenlegi, Oszip Bove által tervezett otthonát 1825 januárjában adták át, ám egy 1853-as tűzvész után csak a külső falak maradtak meg. Nézőterét az újjáépítés során bővítették 2150 személyesre. A Moszkva egyik jelképévé vált klasszicista épület legutóbbi, botrányok övezte rekonstrukciója 2005-ben kezdődött, és hat év után október végén fejeződött be.
Velence – a főnix legendája
A La Fenice, a lagúnák városának operaháza 1790–1792 között épült Antonio Selva tervei alapján. A színház nagyterme barokk, homlokzata klasszicizáló. Neve főnixet jelent, és sorsa valóban a legendák madaráéhoz hasonlatos: hamvaiból többször támadt fel. Legutóbb 1996-ban égett le majdnem teljesen, szándékos gyújtogatás következtében. Az újjáépítés 2003-ra fejeződött be, ám az eredménnyel nem mindenki elégedett: sokan giccsesnek tartják a megújult színházat. Az olasz operairodalom számos jelentős alkotásának, így Rossini, Bellini, Donizetti és Verdi több dalművének is ott volt az ősbemutatója, vegyes sikerrel. A Traviata például 1853-ban megbukott, ám erről a korabeli tudósítások szerint kevésbé a zene, inkább a Violettát alakító énekesnő tehetett.
Párizs – a fantom
A tervezője, Charles Garnier neve után Garnier-palotaként is ismert párizsi operaház 1875-ös felavatásától 1989-ig, az ultramodern Opera Bastille átadásáig volt a párizsi operatársulat fő játszóhelye. Azóta inkább a kevesebb közreműködőt igénylő operák és balettek kerülnek itt színre, a sokszereplős műveknek az Opera Bastille ad otthont. A neoreneszánsz elemeket is hordozó neobarokk épületen 12 évig dolgoztak, kezdetben a legfőbb nehézséget egy föld alatti tó kiszivattyúzása jelentette. A tó, illetve a már kész operaház csillárja egyik ellensúlyának későbbi lezuhanása ihlette Gaston Leroux-t 1910-ben Az operaház fantomja című regénye megírására. Az épület nevezetességei közé tartozik a Marc Chagall által 1964-ben festett mennyezeti freskó.
Sydney – a jachtvitorla
Többfunkciós kulturális központ, a XX. századi építészet egyik emblematikus alkotása a sydney-i operaház, amely 2007 óta a kulturális világörökség része. Az építésére 1955-ben kiírt verseny zsűrije az akkor még alig ismert dán építész, Jorn Utzon jachtvitorlák ihlette pályaműve mellett tette le a voksát. Az 1959-ben kezdődött építkezés elhúzódott, 4 helyett 14 évig tartott, a költségek pedig 7 millió ausztrál dollárról 102 millióra emelkedtek. A tervek komoly műszaki problémák elé állították a kivitelezőket, mert a tetőszerkezet „vitorlái” 161 tonnát nyomnak, és 67 méter magasak. Az épület további rekordokkal büszkélkedhet: itt található a világ legnagyobb színpadi függönye és mechanikus orgonája. Utzon 1966-ban haraggal távozott Sydney-ből, nevét a hét évvel későbbi megnyitón nem is említették. A város és az építész csak évtizedekkel később kötött békét.
Manaus – a kaucsukláz gyümölcse
A legjobb szándékkal sem állítható, hogy szervesen illik a környezetébe, a brazil esőerdőbe, mégis különleges élményt nyújt a világ legegzotikusabb helyen lévő operaháza, a Teatro Amazonas. Manaus a kaucsukboom idején élte virágkorát, akkor született a nagyravágyó terv az operaházról. Werner Herzog 1982-es Fitzcarraldo című filmjében is feltűnt eklektikus épület tervezésére az olasz Celestial Sacardimet kérték fel, és az 1896-ra el is készült. A berendezéséhez szinte mindent Európából hoztak: a márványt Carrarából, a csillárokat Muranóból, a bútorokat Párizsból. Az ugyancsak Párizsból érkezett függöny 1897. január 7-én gördült fel először, Ponchielli La Giocondájának premierjén. A kaucsukláz elmúltával a Teatro Amazonas mély álomba szenderült, és csak 2001 óta tartanak ott ismét opera-előadásokat.
