HVG, 2012. január 28.
Kár, hogy a meglepő újdonságokban gazdag cikkükből jószerével kimaradt, hogy a magyar belügy által beszervezett Horváth Bélára és Vámos Imrére a magyar emigráció nemcsak „gyanakodott”, de a „hazaszédített” Látóhatár históriájával és a spiclipáros tevékenységével, életútjával azután több cikkben is foglalkozott. A székhelyét Londonból éppen Párizsba áttevő Irodalmi Újság – amely legfőbb alapelvének tekintette, hogy távol tartsa magát mindenfajta emigrációs csetepatétól – 1962 áprilisában például szerkesztőségi (tehát aláíratlan) jegyzetben jelezte, hogy a helyzet megváltozott, „Vámos és Horváth nem emigráns többé, hanem a budapesti propagandagépezet fizetett tollnokai”. Magyarországi tevékenységüket és írásaikat az Irodalmi Újság és az Új Látóhatár mondhatni árgus szemmel kísérte figyelemmel a továbbiakban. A müncheni folyóirat Horváth Béla versein keresztül bizonyította be például, hogy az egykor nagy reményű költő a verseibe beszivárgó hazugságok által miként számolta fel önmagában a poétát. Erre a felismerésre néhány évvel később talán az ismét, sokadszor csalódott Horváth is eljutott, hiszen a budapesti, jószerével senki által nem olvasott Látóhatár 1965-ös évfolyamában Senecáról írt cikkében található egy, jóindulattal talán önostorozásnak tekinthető megállapítása, miszerint felmérhetetlenül aljasok az olyan művészek, akik „elvtelenül eladták magukat a hatalomnak”.
JÁNOSI GÁBOR
(VÁC)
