HVG, 2015. március 21.
Ezt itt a kurta vázlat a katonai elhárítás (III/IV.) évekig rám irányult figyelméről. Érettségi után, mélyproli sarjként az egyetem szóba sem jött. Ám továbbtanulni akarván – neofita ifjúkommunistaként – 1953-ban tisztiiskolás lettem. Nazarénus (fegyvert nem fogó) szüleim döbbenetére. 1957: hadnagy vagyok a váci hírezrednél. M. alezr. ezredpéká ismerteti a pártverdiktet az ellenforradalom fő okairól. „Kérdés?” Kezem föl: „Ha a Rákosi–Gerő-klikk az első, lesz-e ennek jogi következménye?” Felugrik az elhárító főnök: „Aki ilyet kérdez, provokátor!” Később Cs. L. századossal együtt tanulok rajzolni, festeni a helyi művházban. „Te, Sanyi, vigyázz minden szavadra! Én vagyok rád állítva...” Őszintesége meglepett, sőt meg is hatott. Barátok maradtunk. 1966: már nős emberként a katonai akadémia hallgatója vagyok. A káderlapomon két, Ausztráliáig szökött öcsém, „hozományként” egy hamburgi sógor, egy hamburgi sógornő. Az elhárító osztályon kell várakoznom. Belép egy ezredes: „Üdvözlöm, Szabó elvtárs! Meglepi, hogy a nevén szólítom?” Azt válaszoltam, hogy az lenne meglepő, ha nem nézte volna meg az anyagomat. Az intézmény hallgatójaként és majd tanáraként is pontosan tudtam, kik az engem kóstolgató „társadalmi kapcsolatok”. Pláne, amikor már csak – ne szépítsük – megélhetési tiszt voltam.
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
