HVG, 2015. június 13.
Mostanában a ténylegesen életfogytiglani szabadságvesztésről (tész) több cikk és riport volt olvasható, s ezek részben e büntetési tétel emberi méltóságot sértő voltáról értekeztek; azt megalázó, embertelen büntetésnek minősítették. Az igaz, hogy az európai jogfejlődés a büntetéseket és a büntetés-végrehajtási helyeket az utóbbi évszázadban fokozatosan humanizálta. Ez helyes is. Ezt a folyamatot az emberiség ellen a második világháborúban elkövetett bűntettek tömegessé válása megakasztotta, és bizonyos ideig visszatértek a megtorlás alkalmazásához. Úgy vélem, hogy az emberek egymás közötti viszonylatának vannak túlléphetetlen határai, és az ezeket mégis túllépő emberek cselekedeteit nem szabad a kereteken belül cselekvőkkel azonos módon megítélni. Ezen emberek büntetésének célja egyértelműen a kirekesztés, az elkülönítés, és nem a nevelés, mert veszélyesek a társadalomra. Az ősi, törzsi törvényekre alapozott, már Hammurápi által kőbe vésetett és Mózesnél is megfogalmazott „szemet szemért” elv felett a zsidó–keresztény kultúrkörben többnyire eljárt az idő, szellemisége azonban egy-egy borzalmas bűntény után elemi erővel tör a felszínre, és igen széles körű a társadalmi támogatottsága. Az emberek igazságérzetét fogalmazta meg az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 3. cikke, miszerint: „Mindenkinek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.” Ez szerintem a megöltekre is vonatkozott! Mostanában különös érvelések hangzanak el a tész ellen. Arra hivatkoznak, hogy aki különös kegyetlenséggel ölt, annál az őt megítélő és elítélő bíróságnak figyelembe kell vennie emberi méltóságát, mégpedig azért, mert sérti az olyan ítélet, amilyen a tényleges életfogytiglani börtönbüntetés. Különösen embertelennek mondják ezt azért, mert megfosztja az elítéltet az esetleges szabadulás reményétől. Ezek, véleményem szerint, téves megítélésen alapuló, és számomra, a nem jogász polgár számára elfogadhatatlan érvek, hisz a tészre ítélt bűnöző nagyon veszélyes volt a társadalomra, és semmi sem garantálja, hogy nem lesz ugyanolyan veszélyes a kiszabadulása után is. A kegyetlen gyilkos törődött az áldozata emberi méltóságával, amikor ölt? Törődött a hátramaradottak kínjaival, emberi méltóságával, amikor ölt? Gondolt a megölt szülő, gyermek, rokon, barát hiánya okozta, sohasem csillapodó, „életfogytiglan tartó” fájdalomra? A kegyetlen gyilkos humánus elbánásban részesült már akkor, amikor a humanizmus nevében életben hagyták, és akkor is, amikor élete végéig lakást, tápláló kosztot, megfelelő ruházatot, egészségügyi ellátást kap. A tényleges életfogytiglan ritkán alkalmazott büntetés, nálunk ötvennél alig több személyt érint. Ha több bírói fokozat is erre méltónak ítéli az elkövetőt, higgyük el, hogy megérdemli, hallgassunk az igazságérzetünkre és az önvédelmi ösztönünkre: tartsuk ott, ahová maga juttatta magát, mert saját elhatározása, szuverén döntése volt az a kegyetlen és szörnyű cselekedet, ami miatt oda került.
VADÁSZ GÁBOR
(BUDAPEST)
