HVG, 2015. június 6.
Színház-pedagógiáról írt cikkük olvastán vén fejjel irigyelni kezdtem azokat a tizenéveseket, akiknek – Mácsai Pálék kezdeményezésének elterjedése esetén – már nem kell szenvedve végigülniük egy-egy nagyszerű klasszikus színielőadását. Nem titkolom, ugyancsak rám férne egy efféle kurzus. Aligha vagyok egyedül a tudatlanságommal. Nagyszerű színház a Katona, szegény Garas Dezső is színészóriás volt – de könyörgök! Csak kínlódtam, amikor 2000-ben az ő főszereplésével a Vihart láttam. Jó, nem kezdtem el okostelefonozni közben – mint a cikkben említett fiatalok –, de tényleg csak azért nem, mert akkor még nem lehetett ilyen ketyerém (igaz, ma sincs). De más klasszikusokkal is jártam így. Nem gondolnám, hogy objektíve rossz előadások voltak, nyilván én voltam rossz befogadó. Mint igen helyesen rámutattak, a veretes és igen elavult fordítások sem könnyítik meg az azonosulást, az átélhetőséget. Sőt már maga a nyelvezet arról győzi meg a nézőt, hogy ez végképp nem róla szól. Bár lenne a felnőttek számára is ilyen IRAM-rendezvény! Szívesen vágtáznék rajta.
SZALAY GÁBOR
(BUDAPEST)
