Énekesnő a Youtube 27. oldaláról - Bemutatjuk Princess Shaw-t

- Hogyan lett a film főszereplője?

- A rendező, Ido Haar felesége keresett meg a Facebookon azzal, hogy Youtube-erekről készítenek dokumentumfilmet, és rólam is szívesen forgatnának. Gondoltam, miért ne. A rendező meglátogatott Izraelből, egy louisanai hotelben találkoztunk. Őszinte volt, úgy éreztem, ő az, akivel érdemes megosztanom a történetemet. Azon az éjszakán mindenhová velem jött, aztán pár napig követett kamerával, majd visszament Izraelbe. Mondta, hogy több Youtube-ert is követ, de miután hazament, hamarosan úgy döntött, csak rólam készít filmet.

- A film során otthagyja Louisianát és Atlantában próbál szerencsét, ott tudja meg, hogy az izraeli dalszerző, Kutiman, aki Youtube-videókból mixel számokat, az ön Give it Up című dalát is felhasználta. A video napokon belül milliós nézettségű lett. A forgatás még az előtt kezdődött, hogy Kutiman publikálta a dalt?

- Sokan azt hiszik, hogy ismertem Kutimant, pedig nem. Fogalmam sem volt arról, hogy a dalomon dolgozik. Azért mentem Atlantába, hogy kipróbáljam magam, felmérjem, milyen ott a zenei szcéna. Szóltam a rendezőnek, hogy, ha gondolja, kövessen. Ő persze akkor már tudta, hogy Kutiman az én dalomon dolgozik, ugyanis barátok. Én végig azt gondoltam, hogy azért forgat velem Atlantában, mert kíváncsi, mi történik velem. Ő viszont pontosan tudta, hogy Kutiman hamarosan publikálja a kész dalt. Úgyhogy a filmben valóban az első reakcióm látható, az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy a dal fent van a Youtube-on. Utólag megtudtam, hogy már kész volt a zenei alap, Kutiman énekest keresett hozzá, akkor talált rám. Ahogy Kuti mondja, a Youtube 27. oldalán talált rám.

- Azt is látjuk, hogy ön elmegy Izraelbe, és megismerkedik Kutimannel, majd közös koncertet adnak Tel-Avivban. Milyen volt találkozni vele?

- Bőgtem. Olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást, vagy testvérek lennénk. Folyamatosan beszélgettünk, és rengeteget röhögtünk. Izrael a második otthonom lett, a rendező, a felesége, a producer a családot jelentik nekem. Ez volt az első alkalom, hogy profikkal dolgoztam, és olyan volt, mintha hazaérkeznék. 5-6 koncertünk volt együtt, Los Angelesben, Tel Avivban, Svájcban. Van, hogy csak egy gitárossal megyek színpadra, mint itt, Budapesten.

- Hogy érte a film és a dal sikere?

- Az egész szürreális volt: ide-oda menni, mesés ruhákat viselni, koncertezni, álomszerű volt az egész. Én egyszerű csaj vagyok, egyszerű vágyakkal. Az elején párszor bepánikoltam, annyira nem tudtam kezelni a helyzetet, de aztán belejöttem.

- Máshogy csinált volna valamit, ha nincs a forgatás?

- Szeretném, ha a nézők értenék, hogy a dokumentumfilm nem változtatott meg. A nézők általában azt gondolják, hogy igen. Azt hiszem, ugyanaz az ember lennék a film nélkül is. Valószínűleg hosszabb ideig tartott volna, és nem ismerném ezeket az embereket, de ugyanazt az utat jártam volna be – végre elfogadom és szeretem önmagam. Ez nekem nagyon hosszú ideig tartott. A kamera jókor volt jelen, sokat segített, de a démonaimmal így is, úgy is szembesülnöm kellett volna, ezen nem változtatott a forgatás. Az nincs benne a filmben, hogy amikor nem volt ott senki, az idő nagy részében szenvedtem, a földön fetrengve bőgtem.

- Szép lassan az is kiderül, hogy nagyon komoly szexuális abúzus áldozata volt gyerekként.

- Hosszú ideig tartott az erőszak az életemben, talán kétéves koromban kezdődött, az anyám akkori élettársa bántalmazott, majd egy másikkal később újrakezdődött. Nem minden tiszta még most sem, mert ezeket a dolgokat mélyen elrejted magadban, és nem engeded ki. Az első férfi igazi szadista volt, az anyám, aki egyébként alkoholista volt, és maga is részt vett az abúzusban, őt elhagyta. Aztán később lett egy másik barátja, úgy tűnt, ő szereti a gyerekeket. Először azt gondoltam, hogy végre, megérkezett a megmentőm. Hamar megértettem, hogy épp ellenkezőleg. Amikor először menstruáltam, akkor megmondtam, hogy nem csinálom tovább. Lényegében az egész gyerekkorom elcsesződött. Bocs, hogy sírok, néha könnyen beszélek erről, néha meg csak kitör belőlem a sírás.

- Tudom, miről beszél.

- Minden abúzust komolyan kell venni. Látom, hogy akivel ilyesmi történt, védelmi vonalakat állít fel magában. Egy lány egyszer azt mondta nekem, hogy ami vele történt az nem olyan súlyos, mint ami velem, de igazából nem számít az erőszak mértéke vagy mennyisége, önmagában komoly és súlyos dolog az, hogy megtörtént. Ez a lány például azt mesélte, hogy az apja mindig felhangosította a zenét, amikor zaklatta, és az anyjának fogalma sem volt az egészről. Nem akartam megbántani, de kimondtam, hogy szerintem az anyja tudott róla, mi történik, erre nekem ugrott, hogy az kizárt. Ezzel szembesülni a jól felépített élete lerombolásával volt egyenlő. Szerintem viszont minden biztonsági kártyát ki kell játszani. Nekem fogalmam sem volt, mit kell tennem, de azt tudtam, hogy szembe kell néznem önmagammal és a démonaimmal. Korábban féltem ettől. Rettenetesen nehéz minden nap szomorúnak lenni. Kívülről azt látják rajtad, hogy mosolyogsz, de belül meg vagy törve. Változást akartam, és megtörtént!

- Volt ebben segítsége?

- A Youtube volt a terápiám. Egy alkalommal három napig egyfolytában bőgtem, bele is betegedtem. Akkor valamiért azt gondoltam, megörökítem az életemnek ezt a pillanatát, és aztán egyszercsak megnyomtam a „publish” gombot. Igazából fogalmam sem volt, mit csinálok, robotpilóta vezérelt.

- Milyen reakciókat kapott?

- Jót is, rosszat is, de nem nagyon érdekelt, azért csináltam, mert segítségre volt szükségem. Úgy éreztem, legalább annyit tudnom kell, hogy nem vagyok egyedül. Noha nem válaszolt senki a segélykiáltásomra, a Youtube-on megismertem hozzám hasonlók történetét, és ettől rájöttem, hogy nem vagyok egyedül a szenvedéseimmel. Egészen addig néma voltam. Amikor viszont elkezdesz beszélni, kimondani a legbelső érzéseidet, az olyan, mintha csontvázak darabjait köpködnéd ki. Úgy értem, hatalmas elefánt csontvázát. Lassan szembesültem azzal, hogy ki vagyok, miért tartok ott, ahol tartok. Gyűlöltem magam, nem tudtam tükörbe nézni, és boldog vagyok, hogy ez elmúlt. De ehhez spirituális értelemben véve véres harcaim voltak.

- A film nagyon finoman bontja ki a történetét, úgy tűnt nekem, hogy a nézők többsége sírt a vetítés alatt.

- Sokan jönnek oda hozzám a vetítések után, hogy megköszönjék, mennyit segítettem nekik. Nemcsak abúzus áldozatai, hanem mások is. Nemrég egy férfi jött oda hozzám, gratulált, megölelt, majd összeomlott. Kiderült, hogy neki megvolt a Give it up érzés: a szülei nem engedték hogy zenész legyen, és ő feladta, orvos lett. Mondtam neki, hogy szerintem nyugodtan lehet orvos és zenész is egyszerre! Nagyon szeretem, amikor másokat inspirálhatok, ez engem is inspirál!

- Most mik az álmai?

- Hogy boldog legyek, és hogy tovább gyógyuljak. Szívesen segítenék másoknak valahogy, mert szerintem az tud igazán segítséget nyújtani másoknak, aki maga is mélyen volt, és tudja, mi zajlik ilyenkor legbelül. Ha nem jön össze a zenei karrier, majd keresek valami munkát. Most épp nincs munkahelyem, a filmmel kapcsolatos teendőkből élek – azért kapok pénzt lényegében, hogy utazom. Kutimannel együtt dolgozunk az első lemezemen, nemsokára megjelenik. Semmit sem akarok siettetni, szerintem nem lehet semmivel elkésni.

A filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon vetítették.

Papp Bojána cikke a HVG Extra A nő 2016/2-es számában jelent meg.