Először úgy gondoltam, Csongor kolléga azért passzolta át nekem az Altót, mert így akart büntetni azért, hogy az elmúlt hetekben csupa nagy luxusautót volt szerencsém tesztelni. Aztán rájöttem, ez tulajdonképpen jutalom. Jutalom, elvégre a zemberek többsége efféle kisautókban jár a piacra, nem pedig 20 milliós Infinitikben. És valóban nem árt időnként figyelmeztetni magunkat arra, hogy az autót elsősorban erre, vagyis az olcsó helyváltoztatásra találták fel, nem pedig arra, hogy rafinált elektromotorok masszírozzák a hátunkat benne, vagy háromdimenziós navigációs berendezések osszák benne az észt. Ha fáj a hátunk, menjünk a Lukácsba, ha meg várost akarunk nézni, húzzuk fel a túracipőt és sétáljunk a járdán, ott van az igazi 3D. Esetleg bújjunk bele gyapjúbélésű papucsunkba és kapcsoljuk be a Spektrumot, de semmi esetre se vezetés közben nézegessük a műszerfali monitoron a barcelonai Sagrada Família vonalait. Szóval, lássuk, mit tud egy őszinte kisautó!

További képek a galériában. Kattintson a képre

am

A vizsgálódást az ismertető anyagok áttanulmányozásával kezdjük. Itt botlunk bele egy alig hihető reklámszlogenbe. Az van ráírva az egyik brosúrára, hogy Way of Life. Tényleg pont úgy, mint mondjuk az Infinitinél, amivel kapcsolatban azt mondja a gyártó, hogy életstílus. A kettő között az a különbség, hogy Infinitit olyan ember vesz, aki tényleg szeretné megkülönböztetni magát a béemvésektől, míg Suzukit – és most lehet, titkot árulunk el a büszke, Esztergomba szakadt japán éceszgébereknek – nem azért vesz a magyar, mert annyira fűti keblét az örök és megbonthatatlan magyar-japán barátság, sőt, nem is azért, mert így kívánja kifejezni honszeretetét, hanem mert Suzukira telik. Ez hatványozottan igaz az Alto esetében. Bizonyos tekintetben a Suzuki is Way of Life, de erről inkább Ferge Zsuzsát kéne megkérdezni. Különben is, Gyurcsány Ferenc óta nehéz jó szívvel fogadni egy ilyen nevű autót. Merthogy az Alto neve a latin Altusból származik, ami ugyebár vertikális kiterjedést jelent. Ha viszont igazi magyar kisautóként sikerülne pozícionálni az Altót, megoldódna a probléma, elvégre az alto magyarul alt szólamot is jelenthet. Ez pedig inkább vicces, mint ciki.

Az Alto kezelési útmutatója nagyjából fele akkora, mint egy igazi kocsié, viszont roppant tetszetős, kimondottan élvezet kézbe venni. A borítóra írt vastag betűs felszólítás, mondjuk, nem hiányozna róla, de ha már rányomtatták, mi is idézzük: „Mindig tartsa gépkocsijában! Fontos biztonsági, kezelési és karbantartási tudnivalókat tartalmaz.” El nem tudjuk képzelni, miért muszáj ezt a kocsiban tartani, és kis lelkiismeret furdalással csempésszük ki néhány órára, amíg nyugodtan át tudjuk lapozni. Talán defekt esetén ezzel lehet megemelés után kitámasztani az autót? Nem tudjuk. Mindenesetre a füzet vastagságát növelik az efféle megjegyzések: „Kérjük, hogy új SUZUKI-jának használatbavétele előtt alaposan olvassa el ezt az útmutatót, és időről időre vegye ismét kézbe.” Efféle gondoskodó útmutatást legutóbb Bródy János Személyi igazolvány című dalából véltem kihallani. Arra már nem is tudunk mit mondani, hogy a gondos szerzők a lelkünkre kötik, hogy „a járművet ne alakítsa át”. Ja, éppen autót akartunk belőle faragni.

am

Nem árulunk el titkot azzal, hogy az Alto a legkisebb Suzuki, és ez a modell már nem is az első generáció, ha jól számolunk, akkor már a negyedik nemzedék. Hátulgombolós korában Marutinak hívták, és mind a mai napig Indiában szerelik össze. Generációváltás ide vagy oda, mindenestre belülről nem úgy tűnik, mintha a hosszú éveket aprólékos fejlesztéssel töltötték volna. Ami azt illeti, kívülről sem. Igaz, a fényszóró „szemek” vonalait kissé feljebb húzták, bebotoxozták a szem körüli ráncokat, de nagyjából ennyi. Persze, nem is olcsó szemfényvesztésre törekszik a kocsi: őszinte mini, nem akar többnek látszódni annál, mint ami. Olcsó kisautó, amit azért vesznek az emberek, mert pénztárcakímélően szeretnének A-ból B-be eljutni.

Az Alto legfőbb erénye éppen ez, vagyishogy valóban eljuttat minket olcsón A-ból B-be. Tesztautónk egy állítólag alaposan felextrázott darab, de ennek túl sok jelét nem láttuk. Igaz, van benne tolatóradar, de erre mondjuk túl nagy szükség nincsen, mert az autó vége szinte milliméterre pontosan ott van, ahol a hátsó üveg. S ha véletlenül bepárásodna a szemüvegünk egy érzelmes karácsonyi daltól, s nem látnánk a hátsó ablakot, elég, ha lazán hátranyúlunk, és kitapogatjuk a falat – az autó méretei bőven lehetővé teszik az efféle hatékony nyújtógyakorlatot. Szóval, ha vannak további extrák, azokat jól elrejtették. Persze, ezek jó részt tökéletesen feleslegesek is volnának. Most komolyan! Önök szerint mennyivel járnánk jobban, ha a rádiót a kormányról is lehetne vezérelni? Megsúgom: semennyivel. Az autó ugyanis olyan pici, hogy nem hogy nyújtózkodni, de még a karunkat kinyújtani sem kell ahhoz, hogy a műszerfalon elérjük a rádió gombjait. Ez az autó tényleg közel áll hozzánk, mi több, magában az autóban is minden közel van hozzánk. Nem akarunk rossz poénokat sütögetni, de a csomagtartó konkrétan akkora, hogy éppen hogy elfér benne egy teniszütő. Élére állítva. Vízszintesen már nem biztos. És ha eligazgattuk az ütőt, akkor azért meg kell azt is fontolni, hogy hármas vagy négyes csomag labdát nyomorgassunk be mellé. A vélt célcsoport számára érthetőbb hasonlattal: parasztkolbász még igen, rúd téliszalámi már csak egy kis segítséggel fér el benne.

Egyébként azért is sanszos, hogy nem a fullos verziót kaptuk, mert a kalaptartóról lespórolták azt a madzagot, ami általában a csomagtérajtó kinyitásával párhuzamosan felemeli a kalaptartót, hogy kényelmesebben tudjunk bepakolni a csomagtartóba. Lehet, efféle hívság csak az exkluzív szériába jár.

am

De nem érdemes ilyen apróságokon fennakadni. Mert nem itt van a csivava elásva. Ami engem illet, többnyire Budapesten használom az autót, s többnyire egyedül. Az Altóval parkolni maga a mennyország, s mivel csak a legritkább esetben szállítok fát, sódert vagy illegális vendégmunkásokat, az esetek többségében megelégednék egy Altóval. A kérdés ilyenkor persze mindig az, hogy a nyaralást, vidéki rokonlátogatást hogyan oldja meg az ember. Béreljen, kérjen kölcsön, tartson a garázsban egy nagyobbat, vagy adja el a minit, és vegyen egy midit? A választ nem tudom, de tény, meg tudnám szokni ezt a Suzukit.

Mondjuk, ha lehet, akkor más színben. Érdekes pillantásokat kaptam ugyanis a Wekerletelepen, amikor határozott léptekkel megindultam a rózsaszín-lila (feleségem szerint: fáradt mályva) színű kisautó felé. A helyzeten csak tovább rontott, hogy feleségem néhány pillanattal korábban a kezembe nyomta a retiküljét, majd elviharzott valamit vásárolni. Én pedig csak az autóhoz érve kaptam észbe: retikült lóbálva szökdécselek a rikító színű trendi kisautó felé. Nem tudom, összefügg-e a vélt coming outommal, de azóta a helyi fodrász csak gumikesztyűben hajlandó vágni a hajamat. A Suzuki egyébként új marketingest alkalmazhat, mert olyan forradalmi színnevekkel rukkolt elő, hogy ihaj. Ha valakinek nem jó a pink szín, jöhet a hókristály gyöngymetáltól vagy az ezüstróka metál. Igazuk van, legalább a fényezés elnevezése legyen luxus.

Akárhogyan is, bármerre járok vele, az autó kedves pillantásokat kap. Szerintem, ezeket elsősorban a bátor szín váltja ki, s csak másodsorban szólnak az aranyos formának. S csak harmadsorban nekem. Azért az kicsit vigasztal, hogy a többség tekintetében inkább valami sajnálatféle bujkál: „nyomorultnak biztos szervizben van a kocsija, és addig kénytelen a nője autójával járni”, vagy aki nem néz ki belőlem két autót, akképpen morfondírozhat, hogy: „micsoda apuka! biztos megszavazták otthon, hogy milyen színű legyen a családi autó, és három leánygyermek mellett ő húzta a rövidebbet. De milyen jó fej, hogy hagyta magát meggyőzni!” Ezt a helyzetet csak azzal lehetne tovább fokozni, ha szakállas énem egy rózsaszín kabrió Altóban gurulna. Remélem, egyhamar nem kezd a Suzuki ponyvás Altók gyártásába.

„Messziről olyan hangja van, mintha igazi autó jönne” – mondták a kollégák a szerkesztőségi parkolóban, akik a sebességváltó izgalmas klattyanásait már relatíve messziről is hallották. És valóban, a jó sebességváltó és az élvezetes váltás nagy erénye az Altónak. Már-már sportkocsiban érezheti magát az, aki a kis Suzukiban a rövid és pontos, és meglepően gyorsan működtethető váltót kezeli. A kicsi kocsi majdnem kilő a zöld lámpánál, és meglepően nagy tartományokban pörgethető a motor, igényli is az Alto, hogy kettesben húzassuk ki legalább 45-ig, de az őrült menet akár közel százig is folytatható – kettesben. Az ötös viszont leginkább a Trabant négyes sebességére hasonlít, szinte szabadon futó, jóformán semmi nem történik akkor, ha levesszük a gázról a lábunkat. Előzésre, sőt, minimális emelkedőn való felkapaszkodásra is tökéletesen alkalmatlan a legnagyobb fokozat.

am

Nem akarok rosszmájú lenni, de egy fordulatszámmérő igazán elférne bele. A motor ugyanis nem sok visszajelzést ad arról, hogy milyen aktivitással dolgozik. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs hangja, hanem azt, hogy nagyjából meghatározhatatlan az a varrógépzaj, ami beszűrődik a beltérbe. Sőt, a nyomaték alapján sem tudjuk igazán megítélni, eljött-e már a váltás ideje. Viszonylag pörgős és az Alto kis súlya miatt kis sebességekben is jól húz a motor (nyilván sokkal jobban, mint a jóval nehezebb Splash-ben), de nem sok nyomatékot érzékelünk benne. Nem javasolnám senkinek, hogy az életét a motorfékre bízza, az nemcsak ötösben vékony. Érdemes a fékpedált is szorgalmasan nyomkodni, ami egyébként meglepő módon elég jó hatásfokkal lassítja le az autót. De még egy szó a motorról: a régi Austin Minikben, illetve a lendkerekes autóknál is megfigyelhető az a jelenség, hogy bizonyos fordulatszámnál, ha felemeljük lábunkat a gázpedálról, éles, vinnyogó hang hallatszik. Pont olyan, mintha lassításkor lépne működésbe a nem létező turbólyuk.  Ez elsőre ijesztő lehet, ám később az Altóban jó játéknak bizonyul: sikerül-e úgy gyorsítani az Altót, hogy a gázt elengedve minél tovább hallhassuk ezt a vicces hangot? Mindezek miatt kicsit olyan, mintha dodzsemben vagy gokartban ülnénk, szinte a földön gurít a karosszéria, miközben mégsem ázunk meg.

A vicces hangokkal kapcsolatban jut eszünkbe, hogy mókás a hangja a tolatóradarnak is. Kicsit olyan, mintha R2D2 ülne mögöttünk a Csillagok háborújából. Amikor például közeledünk a mögöttünk álló kocsihoz, nemcsak sűrűbben, hanem magasabb hangon is sípol a berendezés.

Gonosz dolog így kifiguráznunk az Altót, amelyben néhány óra elteltével több luxusfelszerelést is felfedezünk. Ilyen például az, hogy van benne pohártartó. Ne nevessenek, nagy dugóban életeket menthet, hogy velem van az utazó kávésbögrém. Ettől persze még nem feltétlenül én leszek az Alto célcsoportja, de vessenek meg, még akkor is hasznos a pohártartó, ha csak ez randa műanyag lyuk a sebváltó előtt. Ehhez képest érdekes, hogy a sofőr oldali napellenzőben van tükör (persze lámpa nélkül), viszont az anyósülésen lévő ellenzőben már nincs. Mintha direkt arra számítanának a Suzukinál, hogy nő fogja vezetni a kocsit, s az anyósülésen legfeljebb gyermek utazik. Mit lehet erre mondani? Legfeljebb azt, hogy még nem ismerik teljes mélységében a magyar piacot.

A rádiót könnyű kezelni, és – már ami az autó összmegjelenését illeti, ahhoz képest – szép is. A légbeömlők sem túl csúfak, a belső, piros fény sem rossz, nagy sötétségben még romantikus is lehet, ámbár a családtervezés mezejére nem ebben az autóban kéne lépni. Hosszú sor szokott mostanság a reumatológiákon állni. Egy nagyobb ember nyilván nagyon kényelmetlenül érzi magát benne, de hát ezt az autót nem nagyobb embereknek találták ki. Egyébként meglepően magasan van a plafon, szerény becslésem szerint még egy 185 centiméter magas ember is kényelmes ki tudná nyújtani a nyakát, amit egyébként nem tudna megtenni néhány nagyobbacska autóban. Ami a többi anyagot illeti a belső térben, minden műanyag és minden kopog benne, egyetlen olyan négyzetcentiméternyi felületet nem találunk, amely ne kopogna. Viszont van benne fűtés, és az elég hamar felmelegíti az autót. Ez azért nagy fegyvertény. A 21. századot pedig az jelenti a Suzukiban, hogy a motor leállításakor és a kulcs kihúzásakor azonnal kigyullad a belső világítás, majd késleltetetten alszik el.

A spártai körülmények ellenére igencsak meglepő, hogy könyv szerint 855 kilogramm a kis Alto tömege. Emlékszem, régi, kettes Golfom lehetett ilyen nehéz, pedig az óriási családi egyterűnek tűnik az Alto mellett. Akkor mitől lett ilyen súlyos? Bizonyára nem az elektronika miatt. Akkor talán a biztonsági felszerelések miatt? Kétlem, merthogy légzsákok nélkül csak három csillagot kapott a törésteszteken. Rejtély, talán az utólag beszerelt légzsákok nyomnak sokat.

A tankolás viszont kifejezetten kellemes. Több szempontból is. Egyrészt hamar végzünk a 35 literes tartály feltöltésével, másrészt pedig újra szembesülünk azzal, milyen keveset fogyaszt az Alto. És jó érzés az is, ahogy képzeletben a Greenpeace-esek megveregetik a vállunkat. Arról már nem is szólva, hogy ha nem is Esztergomban készül, sokak szemében talán kicsit ez is a mi autónk. A kislányom szemében mindenképpen.

Izsák Norbert

am