Tragikus módon a harctéri újításokat az serkenti leginkább, ha valaki a saját túlélése érdekében kreativitásra van utalva, így a háború a legnagyobb innovációs terep, ami jól látszik az iráni, de még inkább az ukrajnai konfliktusban. Minél hosszabb a háború, annál nagyobb lehet a fejlődés. Az első világháborúban a harcoló felek négy éve alatt lovaktól a harckocsiig, a hőlégballontól pedig a katonai repülőgépig jutottak el. Ukrajna most az orosz túlerővel szembeni hadviselésben járt be nagy utat a 2022-es agresszió óta eltelt években, s a tapasztalatára mások is vevők.
Tanulni a történelem során kétféleképpen lehetett. Bevett módszer volt megfigyelők küldése lehetőleg mind a két félhez, hogy a hazahozott tudást kamatoztassák. Az amerikai polgárháborúban George B. McClellant a mérsékelten sikeres parancsnoki képességei ellenére 1861-ben az repítette – 130 napra – az északiak hadseregének élére, hogy néhány évvel korábban kint volt megfigyelőként a krími háborúban.
A másik módszer az „önkéntesek” küldése volt, akik így szerezhettek harctéri tudást az országuknak. Azt tartják, hogy a második világháború tesztlaborja a spanyol polgárháború volt, ahol a nacionalistáknak segítséget nyújtó németek begyakorolták a később villámháborúként alkalmazott összhaderőnemi gépesített hadviselés alapjait. Ma hasonló módon tanul Észak-Korea, amely katonák tízezreit küldte harcolni Oroszországba. A halálozási arányuk óriási, de az életben maradtak hazaviszik a tapasztalatot a militarista diktatúrának.
A NATO számára egyik út sem járható. Az eszkaláció veszélye miatt harcoló alakulatok küldése önkéntes formában is elképzelhetetlen lenne, és hasonló okból a nyugatiak formálisan kivonták a megfigyelőiket is Ukrajnából. Az amerikai sajtó ugyan rendre beszámolt arról, hogy Ukrajna területén kis létszámban vannak embereik fedésben, ám nekik elsősorban nem a megfigyelés a feladatuk.
Így ha a NATO nem tud Ukrajnába menni, Ukrajna megy a NATO-hoz.
