Igazi öröm hazatérni Magyarországra – mondta a koncert elején Paul McCandless, az Oregon fúvósa. Ám nemcsak ezzel a hízelgő gesztussal bűvölte el az A38 Hajó közönségét a kortárs kamarajazz elmúlt évtizedeinek egyik leginkább kimagasló formációja: azt a tiszta zenei spirituszt, amely stílusuknak több mint harmincöt éve védjegye, most újra képesek voltak megidézni.
Valójában mindegy, hogy Henry Purcell 320 esztendővel ezelőtt kelt műve, a Dido és Aeneas mi célból készült: hódolat gyanánt II. Mária királynőnek, esetleg játékos pedagógiai munkának Jodias Priest iskolájának leánykái számára. Az első igazán brit opera varázslatosan üde ma is. Sopronban a világhírű New London Consort előadásában élvezhettük frissességét.
A Gramofon Zenekritikai Műhely kritikusa a magyar karmesterek doyenjének koncertjén járt – lehet, hogy az utolsón. Lukács Ervinnek a kisujjában van a zene, bámulatos tapasztalat és tudás érződik minden mozdulata mögött. De garancia-e a nagy tapasztalat a magas színvonalú zenélésre?
Nem akármilyen programot tűzött műsorára idén a Bartók+… Miskolci Nemzetközi Operafesztivál: Bartók Béla színpadi művei mellett a bécsi klasszikus mesterek és az új bécsi iskola alkotásaival találkozhatott a közönség. - Kritikusunknak tetszett a miskolci felhozatal.
Arnold Schönberg Mózes és Áron című alkotásának két ősbemutatója is ismert: az 1954-es hamburgi koncertszerű és az 1957-es zürichi szcenírozott. Azóta legalább hatvan premiert ért meg, a nemzetközi opera- és fesztiválközpontokban rendszeresen színre kerül.
A hazai operajátszásról sokszor megjegyeztük: nem tesz jót a "zászlóshajó" Magyar Állami Operaháznak, hogy alig van alternatívája. Egyszemélyes mezőnyben elsőnek lenni nem kunszt, ugyanakkor túl sok kötelezettséget ró a delikvensre. Nos, az Ybl-palotához képest bolhányi méretű, ferencvárosi Sanyi és Aranka Színház (SASZ) olyan kezdeményezés, amely sikerével frissességre serkenthet.
Lassan befejeződik a kőszínházi évad, elkészülhetnek az első számadások. A Magyar Állami Operaház mérlegéből a „tartozik” oldalon lekerült Verdi A szicíliai vecsernye című operája. Hogy a „követel” oldalon ott volt-e valaha, arról nem vagyok meggyőződve.
A külsőre Putyin-ra emlékeztető észt dirigens esete a Menuhinra hasonlító német hegedűssel? Félre a tréfát: annál is inkább, mivel a hasonlóság nem puszta látszat. Paavo Järvi erős kezű vezető, a szimpatikus Christian Tetzlaff muzsikálásának pedig fő jellegzetessége a mélység.
Hogyan is szokták ezt mondani? Régi adósságot törlesztenek a kötet kiadói. És valóban. A “rock and roll writing”, azaz az újságírás és az irodalmi esszé határterületein mozgó, rockzenéről szóló, vagy az által ihletett írás nálunk hiánycikket képez.
Kozma Orsi egész pályáját végigkíséri az a kettősség, hogy miközben saját tehetsége által, saját jogán vívta ki a szakmai tiszteletet – mint az egyik legsokoldalúbb énekesnőnk –, valójában mintha mindig is csapatjátékos szeretett volna lenni.
Ed Neumeister, az Amerikában élő híres osztrák trombonos volt a Kodolányi Jazzverseny zsűri-zenekarának szólistája a május 11-i gálán, Siófokon. Így magas mércéhez kellett igazodniuk a győztes együtteseknek. Vajon megugrották?
Befejeződött a Magyar Állami Operaház Májusünnepe; elkészíthető az első mérleg. A startnál nagy lendületet vett a dalszínház: egy igazi világsztárral és egy jól sikerült premierrel indította útjára a sorozatot. Csak így tovább?
A Májusünnep fesztivál reprezentatív eseményeként végre sor került Händel Xerxes című operájának bemutatójára a Magyar Állami Operaházban. Az öröm teljes: olyan előadásra válthat jegyet a publikum, amely egyszerre szórakoztató, magasrendű és tűpontos – e fogalmak nem zárják ki egymást.
A Szimfonikus körkép elnevezésű hangversenysorozat legutóbbi koncertjén a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar vendégkarmesterrel és külföldi „sztárszólistával” lépett fel. Az est karakterét az egyoldalú program és a sokféleség látszatát keltő, ám mégis egyoldalúnak mutatkozó sztár határozta meg.
Kop.-pecs. Ha valaki nem ismerné a zálogházi becsüsök tolvajnyelvét, megfejthetjük a rejtvényt. Hogy minél kisebb összeget kelljen írni a zálogcédulára, a majdnem új holmikat is úgy minősítették: kopott, pecsétes. Esetünkben tényleg kopott és pecsétes volt a Művészetek Palotájában előadott Koldusopera-verzió.
A New Cool Collective azon kevés holland zenekar közé tartozik, amelyeknek több évre visszamenő kapcsolatuk van a magyar közönséggel. Mégis úgy kezdték mostani koncertjüket, mint akik csodálkoznak, hogy egyáltalán van Budapesten akárki, akit érdekel a zenéjük. Miért is van ez? Szerintem talán azért, mert ezek az amszterdami fiúk guineai groove-ot énekelnek öltönyben.
Olyan énekes sztárok léptek föl az elmúlt napokban Budapesten, akiknek jöttét tényleg várta a közönség. Akik nem a leszálló ágban lévők kategóriáját képviselik, hanem azt a minőséget, amely a fővárost visszaemelheti a fontos európai zenei állomások közé. Kritikusunk összegez.
Enyhén foghíjas nézőtéren lépett fel a Mahler Kamarazenekar a Művészetek Palotájában. Kimagasló produkciót hallhattunk, talán az idei koncertévad egyik csúcsát.
Viszonylag rég hallottunk felőle, kicsit aggódtunk is érte (mert betegséggel küzd), de most megnyugodhattunk: Victor Bailey majdhogynem a régi. Műfajújító, mérföldkőállító szerepre nem vállalkozik, de ez nem is baj. A Millenáris Teátrum közönségét felvillanyozta az este, s minden bizonnyal sokan keresni fogják a néhány héten belül megjelenő új Bailey-lemezt.
Nehezen vettem rá magam, hogy elmenjek a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyére, és meghallgassam Joshua Bellt. Nemcsak az ötlettelen műsor, de a művész „sztársága”, népszerűsége is riasztott – aki ennyiek kedvence, komoly művész nem lehet. Tévedtem.
