Mi lett Gerald Bostockból, a nyolcéves korában Kis Miltonnak kikiáltott költőzseniből? A Jethro Tull négy évtizede született klasszikus albuma, a Thick as a Brick folytatódik: Ian Andersonnal, de a Jethro Tull akkori zenészei nélkül.
„Úgy döntöttem, Gerald nem a legegyértelműbb utat fogja követni, azaz nem lesz belőle politikus, mint sokan remélték” – jelentette ki a Jethro Tull angol zenekar szerzője, énekese, fuvolistája és vezetője, Ian Anderson. Az apropó minden idők egyik legsikeresebb progresszív rock albuma, a Thick as a Brick folytatása. A legendás nagylemez születésének 40. évfordulóján megjelent Thick as a Brick2 nemcsak azért izgalmas vállalkozás, mert a rajongók kíváncsiak, mi történt a kortárs zene egyik titokzatos hősével, a nyolcéves korában költőzseninek kikiáltott Gerald Bostockkal, hanem azért is, mert a formátum, ez esetben egy vers köré szervezett konceptalbum nem tartozik a könnyen eladhatók közé.
Az eredeti, bakeliten és kazettán megjelent művet újságoldalakat ábrázoló, lepedőként kiteríthető borítóval hozták forgalomba. A vásárlók felültek a precízen kivitelezett, valódinak látszó blöffnek: a St. Cleve Chronicle lapjai úgy néznek ki, mint a brit tabloidok, ám ilyen újság annak ellenére sem létezik, hogy a születési, a halálozási vagy a sportrovatban valódinak tűnő események szerepelnek. Az újság a címlapján foglalkozik azzal a nagy port kavart esettel, hogy visszavonták a nyolcéves költőzseni, bizonyos Gerald Bostock díját, amellyel a Kis Miltont a Thick as a Brick című költeményéért jutalmazták. A „cikket” illusztráló fotón látszanak a főszereplők, az írás pedig ismerteti a példátlan esetet. Az új album apropóján beindult találgatások szerzői közül többen állítják: ma már biztos, hogy a kis Bostock valójában Harry Potter előképe. Anderson szerint a lemez hallgatóinak a fele még mindig azt hiszi, Bostock valódi személy. Az igazság az, hogy az ifjú költő 8 éves korában „született”, és Anderson gyakori szerepjátékainak egyik inkarnációja, akárcsak az egy évvel korábbi albumon világra jött hőse, a csavargó Aqualung. Bostock tehát biztosan az ő fejében született, ám a körítés – vagyis az újság és az abban szereplő írások – már Anderson, Jeffrey Hammond-Hammond és David Palmer mellett a Monty Python csoport tagjainak a találmánya.
Anderson több forgatókönyvet is végigpörgetett a fejében a folytatás lehetséges változatairól, a megvalósítás azonban nem volt könnyű. Amikor két évvel ezelőtt komolyra fordultak a dolgok, megkereste a Jethro Tull gitárosát, Martin Barre-t, aki előbb szelíden, majd az Angliában sem szokatlan, sajtóban üzengetés formájában elhárította az újabb együttműködést. Barre távolmaradása – amit Anderson ideiglenesnek tart, és nem vonna le belőle messzemenő következtetést a Tull jövőjét illetően – valóságos kis forradalmat indított el a népes rajongótáborban, mely elképzelhetetlennek tartotta, hogy új gitárossal adják elő a művet. Arról nem esett szó, hogy a történelmi lemezt készítők közül nemcsak Barre, hanem Jeffrey Hammond-Hammond basszusgitáros, John Evan billentyűs és Barriemore Barlow dobos sem vállalta az új szerepet. A Thick as a Brick kétségkívül szerzői mű, hiszen az már poptörténelem, hogy az alapötlet és a kidolgozás folyamata Anderson agyában született meg, ám az is kétségtelen, hogy a megvalósítás sikeressége az 1972-es társak fantasztikus együttműködésében rejlett. A zenészek a felvételek során tizenhárom hangszert szólaltattak meg, köztük olyanokat – például sípokat, mandolint, harangjátékot –, amelyek nem tartoztak a dübörgő rock vagy a blues előadóinak arzenáljába.
A Thick as a Brick nem pusztán egyike a popzene jól sikerült lemezeinek, értékeit nem csak a könnyűműfaj kritikusai emelik ki. Bár az 1969-ben kiadott Tommy című rockopera komponistája, Pete Townshend és a Who zenekar egyszer már bebizonyította, hogy a játéktudásuk hiányosságai miatt sokszor alábecsült rockerek is tudnak nagy, már-már komolyzenei struktúrában gondolkodni, a Thick as a Brick – miközben tökéletesen követhető, élvezhető és magával sodró dallamokra épült – túllépett minden elképzelhető határt. A mindössze két nagy tételből, azon belül zenei szonettekből álló, a dzsesszt, a rockot, a folkot és a nagyzenekari hatásokat szintetizáló mű kritikusai azt állítják: a lemeznek ott a helye a XX. század legértékesebb művei között. Az album a listákon is kiválóan teljesített, Angliában az ötödik helyre került, az USA-ban az élen állt. A Melody Maker által szervezett, az 1972-es teljesítményeket rangsoroló szavazásokon Neil Young Harvest című munkája, és George Harrison Bangladeshe után a harmadik lett, megelőzve a Led Zeppelin 4-et, valamint a progrock másik ékkövét, az Emerson, Lake and Palmer Egy kiállítás képei című lemezét.
„Sokáig nem hittem el, hogy elkészítjük a folytatást” – mondta Anderson, akit az győzött meg, hogy a Gentle Giant nevű rockzenekar tagja, Derek Shulman hónapokig duruzsolta a fülébe: mindenkit érdekel, mi lett Bostockból az utóbbi negyven évben, és az is, miről írna ma a St. Cleve Chronicle, persze nem a nyomtatott, hanem az online változat. Anderson, aki a húszalbumnyi Jethro Tull-dal 99 százalékának szerzője, végül megtalálta a megfelelő zenészeket is. „Olyan emberekre volt szükségem, akik nemcsak ismerik és tisztelik az eredeti lemezt és kiváló zenészek, hanem akik úgy tekintenek rám, mint az Andok csúcsait ostromló expedíció vezetőjére. Tudniuk kellett, hogy velem odaérnek, de az is megtörténhet, hogy időközben elpusztulnak, vagy esetleg felfalom őket.”
A kritikusok nem fogadták rosszul a 17 dalból álló új albumot: méltatják a lemezen megjelenő kreatív energiákat, a folkos-rockos hangzást és a fölényes hangszeres játékot, ami mindig is jellemezte a Jethro Tullt. Abban már megoszlanak a vélemények, hogy megközelítheti-e a negyven éve született album kolosszális sikerét. Nem valószínű ugyanis, hogy a rajongókon kívül a széles közönség is fogékony egy epikus műre, amely nem hallgatható háttérzeneként, nem lehet rá csápolni vagy táncolni. Anderson azonban eltökélt, és hamarosan világturnéra indul – az egyik állomás augusztusban a Budapest Kongresszusi Központ lesz. A Jethro Tull élőben teljes egészében még soha nem mutatta be a művet, ráadásul immár a folytatással együtt adható elő a rejtélyes fiú, Gerald Bostock „teljes és valódi” története.
Azokat, akik csak a Stranger Thingsből ismerik, összezavarná, hogy miket művelt a karrierje kezdetén Paul Reiser. Korábbi rajongóit például azzal lepte meg, hogy feltűnt az Aliens gonoszaként. A veterán komikussal pályafutása cikkcakkjairól, Jerry Seinfeldről, Lisa Kudrow-ról és Eddie Murphyről is beszélgettünk. És arról is, miért tartotta hülyeségnek a Jóbarátokat.
A Tisza Párt elnöke legújabb bejegyzésében kifejezetten a fideszeseket szólította meg.
Ez az a fegyver, amely alkalmas lehet Irán nukleáris létesítményeinek megtámadására.
