Tulajdonképpen meglepő, hogy Kertész Imre még mindig életben van. Mielőtt még bárki félreértené, a mondat nem egy író haldoklására és Auschwitz-túlélő voltára tett kellemetlen megjegyzés, bár kétségtelenül mind a haldokláshoz, mind Auschwitz-hoz van köze. „A holokauszt tapasztalata végtelen keserűséget okozott benne, és arra késztette, hogy komoly egzisztenciális kérdésekkel foglalkozzon a műveiben. Aki pedig komoly egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik, az pengeélen jár, és bármikor könnyen átbillenhet” – mondta Spiró György, Kertész Imre közeli barátja hétfő este a Müpa Kertész Imre tiszteletére szervezett estjén.

A nagy érdeklődés övezte rendezvényen valóban ott volt köztünk a szinte élet és halál közt lebegő író, aki már csak az események és a beszélgetés csendes szemlélőjeként, két nő kísérte tolószékéből követte a színpad sarkából az eseményeket. Ettől a beszélgetőtársakban - Spiró György mellett Kertész szerkesztőjében, Hafner Zoltánban, és a könyveit kiadó Líra csoport igazgatójában, Morcsányi Gézában - volt némi érthető zavar. Tulajdonképpen Kertészről vagy Kertész helyett, jelen vagy múlt időben beszéljenek épp hogy csak jelenlévő barátjukról és életművéről?

Spiró György

MÜPA / Posztós János

A Kertészt és az irodalmat jól ismerők és művelők szerint a legfontosabb üzenet, hogy a Kertész-életmű nem csupán a Sorstalanságból áll. Többrétegű életműről van szó: Kertész naplóinak jelentős részét például egyelőre nem ismerjük – árulta el Hafner Zoltán, akire a Sorstalanság első olvasására egyáltalán nem volt nagy hatással.

A beszélgetést vezető Veiszer Alinda viccből meg is jegyezte, hogy Hafner ezért igazán szégyellhetné magát, miután előzőleg elárulta, hogy maga Kertész Imre a Sorstalanságnál jelentősebbnek tartja Kudarc című regényét. A szerkesztő szerint az életműhöz a Sorstalanság mellett szintén kiváló belépő lehet az Angol lobogó vagy a Kaddis a meg nem született gyermekért. Morcsányi Géza sem csupán a Sorstalanság, hanem egy jelentős életmű szerzőjeként tekint Kertészre, holott a megjelenés után (1975) szó szerint bibliaként olvasta a Sorstalanságot, ami bizonyos pillanatokban segítette a túlélésben.

A rajongás egészen odáig fajult, hogy húsz évvel ezelőtt kamikaze módon felhívta Kertészt, hogy a Magvető kiadhassa műveit, mert úgy érezte, igazságot kell szolgáltatnia a holokausztregénynek. Spiró szintén Sorstalanság-rajongóként szó szerint üldözni kezdte Kertészt 1976-ban a Szigligeti Alkotóházban, ahova akárcsak egy szanatóriumba, beutalta az irodalmi alap az írókat. Azonban Kertész „tipikus bájvigyorával” először lepattintotta Spirót, aki másodszorra taktikát váltott, és azzal szólította meg Kertészt: "jó regény a Sorstalanság, csak van valami baj a végével".

MÜPA / Posztós János

Spiró elárulta, amióta Kertész visszakérdezett provokatív megjegyzésére, sokat enyhült emberileg, de a rá jellemző tüskés bőr a mai napig megmaradt. Morcsányi szerint a kilátástalanság iróniája nem csak a Kertész-szövegekből, hanem egész személyiségéből sugárzik: benne van a tekintetében, minden párbeszédükben. Spiró mindezt egyenesen vadállati gyúnynak nevezte: „radikalizmus, minden irányba ható gúny van a szövegeiben, amitől nincs mellébeszélés a könyveiben, ez pedig nagyon igazivá teszi az életművet".

Holott Kertész pályafutását a vadállati gúny másik végén kezdte: Spiró szerint meglepően jó bohózatokat írt: „remek bohózatszerző lehetett volna belőle, de nem lett". Hafner Zoltán szerint ezekhez volt honnan meríteni, mert Kertész humora isteni, hatalmasakat lehet vele nevetni, egy igazán sármos, megnyerő úriember, aki képes volt minden művébe belehalni. „Én még ilyen rosszhiszemű embert nem láttam, de lebilincselő volt a rosszhiszeműsége. Mondjuk érthető, mert van mögötte tapasztalat” – mondta Spiró, aki azt is hozzátette, hogy érdemes volt Kertésszel politizálni, mert egy-egy mondattal egy-egy rendszer velejéig látott: például amikor hazajött a nyolcvanas évek végén a Szovjetunióból, lakonikusan csak annyit mondott: „ezeknek végük van".