Néha nincs jobb annál, mint belekapaszkodni egy rúdba
A rúdtáncolás tipikusan olyan elköteleződés, amelyet sokak véleménye kikezdhet, különösen, ha valaki egy sikeres jogász-közgazdász karriert szorít háttérbe a kedvéért. Hogyan győzi le az önazonosság szabadsága a megfelelés kényszerét?
A helyzet az, hogy az élet rövid. Ez a felütés talán indokolatlanul melodramatikusnak tűnhet egy rúdtáncról szóló írás elején, de rögtön kiderül, hogy mennyire legitim kiindulópont.
„A Katonában játszanak egy darabot, A mi osztályunkat. Semmi kedvem nem volt hozzá, de aztán magával ragadott az egész, bár nem azonnal, hanem kicsit később. Ebben van egy zsidó nő, aki monológszerűen elkezd beszélni arról, hogy bezárták egy karámba a kisfiával, érezte, hogy füstszag van, hogy egyszer csak összevizeli magát, és arra gondolt, hogy akkor ennyi volt az élet. És ez igazi katartikus pillanat volt számomra, elgondolkodtam rajta, hogy úristen, ez a pillanat bármikor eljöhet, és akkor ott vagyok, és nem csináltam meg, amit lehetett volna, hogy ott volt a lehetőség, és nem próbáltam meg. És aztán úgy voltam, hogy ezt nem lehet hagyni, nincs az a félelem, ami visszatartson.”
Varga Eszter életét sokan és sokféleképpen próbálták meg irányba állítani, a saját útkeresését viszont az ehhez hasonló pillanatok határozták meg. És az olyan kérdések, mint hogy merjen-e saját maga döntéseket hozni, gondolhatja-e azt, hogy a döntés, amit hoz, az jó, és ragaszkodjon-e hozzá akkor is, amikor mindenki más, akinek ad a véleményére, mást mond. A rúdtáncolás pedig tipikusan egy olyan döntés, amelyet sokak véleménye kikezdhet, még úgy is, hogy a műfaj már rég levetkőzte azokat a sztereotípiákat, amelyek füstös bárokba szorították. Akkor miért éri meg?
Két rúd között, egy hatalmas tükörrel szemben ülve beszélgetünk. Egyből látszik, hogy Varga Eszter itthon van. Amikor a fotózás kedvéért felpattan a rúdra, és meg sem áll a tetejéig, az is egyértelművé válik, hogy itt elemében is van. Bennem meg az csapódik le legelőször, hogy úristen, milyen erős ez a nő.
A saját súlyunkat felemelni és megtartani az egyik leghasznosabb képesség, ami az élethez kell. És Varga Eszter ezen nagyon sokat dolgozott.
Az, ami a világból beszűrődött hozzá, már gyerekként is nagy hatással volt rá. Négyéves kora óta zongorázik, viszont amikor meglátta az Operaház gyerekkórusát a tévében, teljesen el volt varázsolva, és azonnal tudta, hogy neki ez kell. Még ma is énekel, az egyik legjobb kórusban, a Magnificatban.
Sok minden másban – az úgynevezett fontos kérdésekben, mint a tanulás és karrier – viszont a legfontosabb húzóerőt a szülei jelentették. „A szüleim nagyon jól kitalálták, hogy mi lesz a megfelelő pálya nekem, úgyhogy én szorgalmasan teljesítettem a tervet, amelyet előírtak nekem a következő öt-tíz évre. Végig mentem a jogi egyetemen, aztán a közgázon, nappalin megcsináltam párhuzamosan mind a kettőt, majdnem belehaltam, de sikerült. Nemzetközi ügyvédi irodákban kezdtem el dolgozni, megcsináltam a szakvizsgát is, majd egy bankban töltöttem hét évet.” Ez nyilvánvalóan egy sikerre ítélt életpályamodellnek tűnik, és a mindig éltanuló Varga Eszterben meg sem kérdőjeleződött, hogy nem ezt kellene csinálnia – a családjában mindenki azon a pályán indult el, amelyik ki volt neki szabva.
Ha viszont megkapargatta kicsit a felszínt, érezte, hogy valami nincs rendben. „Már az első római jog szemináriumon éreztem, hogy nekem teljesen átlagos a jogérzékem. Meg tudom csinálni, de nem leltem akkora örömömet benne.” Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy kötelességtudattól hajtva ne öljön bele 10-12 évet a jogász-közgazdász karrierbe. Voltak titkos tervei, de valahogy egyik sem illeszkedett ahhoz az élethez, amelyet az elvárások szerint élnie kellett. Gyerekként űrhajós akart lenni, majd karmester, aztán nyelvész – „Imádom a nyelvet, helyesírásnáci vagyok, néha nem tudom elolvasni a szerződést, amíg ki nem javítom a hibákat benne” –, de az már egy harmadik diploma lett volna, és már nem volt lelki ereje beülni az iskolapadba.
Aztán véletlenül bekúszott a rúdtánc az életébe. A testvére akkori barátnője, azóta felesége rúdtáncolt, és ő egyből úgy gondolta, ez valami izgalmas dolog lehet. Nem tudja ugyan, hogy miről szól, de jól hangzik. Elment, gazdagabb lett egy élménnyel és rengeteg kék-zöld folttal. „Minden olyan egyszerűnek tűnt, és mégsem tudtam megcsinálni. Egyből éreztem a kihívást, és azt, hogy nekem ez kell.”
Az első óra törvényszerűen sokkolja a testet, a foltok mellett meg kellett tapasztalnia azt is, hogy napokig nem bírja összezárni a lábát, de aztán a gyakorlással egyre előrébb és feljebb jutott, és egyre erősebb lett. És észrevett még valamit: „Nagyon alacsony a fájdalomküszöböm, de a rúdon nem érzem, az endorfin, a flow visz előre”.
A rúdtánc úgy szippantotta be, hogy semmilyen előképzettsége nem volt. „Mindig is kitűnő tanuló voltam, de testnevelésből küzdöttem az ötösért, nehogy az rontsa le a kitűnőmet. Nem is nagyon mozogtam gyerekkoromban, mert a zongora miatt a szüleim óvtak attól, hogy esetleg eltörjem az ujjam.”
Ehhez képest karatézott – imádta –, majd teremhokizott is, mert szeretett csapatban játszani, de amikor kiderült, hogy ott verekedni is kell, inkább kiszállt: „Nekem az a jó, ha egymással karöltve harcolunk egy célért, nem pedig egymás ellen.” Adódik a kérdés, hogy mégis mi az, ami megfogja egy-egy mozgásformában, és Eszter gyors válaszában sok önismereti munka van: „Ha bele tudok feledkezni, és látok benne kihívást. Olyan kihívást, amit képes vagyok leküzdeni.”
A rúdtánc aztán továbblökte ezen az önismereti úton. Minden nap eljárt az órákra, haladt is, de egy adott ponton belátta, hogy nem tud a legjobb lenni ebben a sportban – egy olyan embernek, aki lányként, majd fiatal nőként is folyton azt hallotta, hogy a legjobbnak kell lennie, ez hatalmas felismerés volt.
Ehhez képest rengeteg mindent kihozott a rúdtáncból: saját stúdiója van, létrehozott egy rúdtáncos weboldalt, webshopot működtet, tavaly megszerezte az egyik népszerű rúdtáncverseny – a Pole Theatre – licencjogát, amelyet a társával, Nagy Mónikával együtt szervez. És nem mellékesen háromszoros magyar bajnok, Európa-bajnoki negyedik helyezett, és világbajnokságon is szerepelt. A rúdtáncot csinálja és tanítja is. Azt mondja, a jó oktató mindenkit ahhoz mér, ahol éppen tart. Tud motiválni, változatos tud lenni, és pszichológusként is tud működni: észreveszi, hogy a tanítványai mennyire vannak jó passzban, és megosztja velük a saját tapasztalatait is. „Nekem azért jó, hogy lassan fejlődtem, mert minden egyes küzdésre emlékszem, amikor átlendültem egy-egy holtponton, és ezeket tovább tudom adni.”
Néhány éve összeírta egy papírra, milyen lenne az álommunkája, és akkor úgy tűnt, hogy ilyen nem létezik. Szerette volna maga beosztani az idejét, sokat utazni, emberekkel találkozni, segíteni, függetlennek lenni, és persze szerette volna azt is, hogy ebben a valószerűtlen munkában pénz is legyen. Már jó ideje rúdtáncolt és építgette a birodalmát, amikor előkerült a papír, és vele együtt a felismerés, hogy „úristen, én ezt csinálom!”.
„A rúd megtanította nekem, hogy türelmesnek kell lennem saját magammal szemben, el kell fogadnom, hogy nem minden megy, sőt azt is, hogy nem feltétlenül fog menni. Nehéz volt megtanulni elfogadni, hogy én sem vagyok tökéletes. Addig mindig a maximumra mentem, és most meg ki tudtam mondani, hogy van, amikor én sem hozok jó döntést, van, amikor én is hibázom. Ez van, így alakult, nézzük, hogy lehet ebből továbbmenni.” És megtanította a szülőket is, akik nem meglepő módon nehezebben vették a lányuk váltását az elismert ügyvédi pályáról a rúdtánc világába –, hogy elfogadják: a lányuk jól van így, ahogy van. Most azonban már mindenben támogatják az elképzeléseit.
A rúdtánc kíméletlenül rákényszerít erre az elfogadásra: „Általában kisnadrágban edzünk, és ott van egy tükör, amelybe bele kell nézni” – mondja a lemeztelenítő őszinteségről. De a rúdtánc ugyanúgy tisztán visszatükrözi azt a közhelyet, hogy amennyit beletesz az ember, annyit is vesz ki belőle. „Ha akarom, akkor elmegyek a maximumig, belefektetek minden energiát, vagy azt mondom, hogy valami azért nem sikerült, mert csak 75 százalékot tettem bele. Dolgozni kell rajta, mert ára van. De ez az én döntésem.”
A rúdtánc egyik legszembetűnőbb mellékhatása, hogy sokkal erősebbnek érzi magát. „Fizikailag mindenképpen, de abban is van egyfajta magabiztosság, ahogy saját magam vagyok, kompetensnek érzem magam abban, amit csinálok. Nyilván nem vagyok megkérdőjelezhetetlen vagy tökéletes, de tudom képviselni azt, aki vagyok, és ez az önazonosság erőssé tesz, mert nincsenek kételyeim, hogy nem vagyok saját magam.”
| Mindenki a rúdon pörög |
Rúdtáncos versenyekből igazi dömping van, egészen szédítő a műfaji kínálat, és ez alapján kijelenthető, hogy a műfaj a csúcson van. A legszigorúbb szabályokkal a Rúdsport Magyar Bajnokság várja a versenyzőket, ezen túl azonban nagyon nagy a mozgástér. Vannak úgynevezett art jellegű versenyek, kevesebb kötelező elemmel, több kosztümmel. Vannak free style versenyek, amelyek különösen a férfi rúdtáncosok körében népszerűek. És vannak hibrid versenyek is, ahol a rúdtánc mellett például a pózolás is szerepet kap. És akkor még nem szóltunk a rengeteg amatőr versenyről, amely szintén felszívja az érdeklődőket. Varga Eszter azt mondja, versenyezni azért jó, mert kihívások elé állít, és különben is akkor lehet a legjobban fejlődni, ha készülünk valamire. A Magyarországon most debütáló Pole Theatre Hungary érdekes koncepcióra épül, valahol félúton van a sportverseny és a színház között, nemcsak a sportteljesítmény, hanem a sztori, a tálalás, a dramaturgia is fontos – nem véletlen, hogy épp a Trafó fogadta be. A rúdsport és a rúdtánc igazi húzónevei jönnek Magyarországra, és az indulók is a világ minden tájáról érkeznek. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
