Három gyerek, tíz kerék - nem fáj a Balaton-kör
Félelmetes sportteljesítménynek tűnt évekig a Balaton körbebiciklizése, amire csak az ájronmenek és a vasgyúró családok képesek. Nem is mertünk egy ideig belevágni. De idén kiderült: egyáltalán nem teljesíthetetlen és nagyon jó móka.
„Mert itt mindenki sportoló”
(Balaton zenekar)
Be kell vallani, nem vagyunk egy kifejezett sportos család. Kamasz gyermekünk (15) inkább a képernyőn, Los Santosban futkározik és lövöldözi az ellenséget, a való életben pedig természetesen mindenen puffog. A második számú fiúnk (12) kivétel: ő egyesületben focizik, valamint tollasozik is ezerrel - és mindent versenynek tekint. A lányunk (10) időnként lovagol, de nem mondható élsportolónak ő sem. És persze mi szülők végképp nem – és akkor most el kell árulnom, hogy én magam igencsak erősítem a honi túlsúlyosok aggasztó arányát, és leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor a gyerekekkel vagy a barátokkal focizok, utoljára évtizedekkel ezelőtt sportoltam rendszeresen.
És ez még nem is a teljes coming out: azt is be kell vallani, hogy bár mindenkinek van bicaja a családban, az is elég ritkán kerül elő, leginkább nyáron, a rendszeres balatonarácsi nyaralásokkor, de akkor is inkább a strandig gurulunk, vagy legfeljebb este Füreden nézünk így körül. A legnagyobb táv az szokott lenni, hogy elhajtunk a 4 kilométerre eső Csopakig, hogy beszerezzük a napi betevő fröccsnek való jó borokat. Továbbá nem vagyok egy nagy szerelő sem, ha elromlik a bicikli, akkor nem túl jó eséllyel vágok bele a javításba.
Úgysem bírnám
Szóval minden az ellen szólt, hogy a misztikus kihívásnak hangzó Balaton-körnek nekivágjunk. Pedig évekig unszolt arra egy sportos gyerekes baráti család, hogy vágjunk neki. Ők meg is tették, én viszont mindig kifaroltam a közös túrából. „A kislány a kis biciklivel úgysem bírná” – kentem a gyerekre, noha leginkább arra gondoltam, hogy fáj a farom egy csopaki túrától is, továbbá, hogy én magam sem bírnám a mi életvitelünkhöz képest extrém sok tekerést.
Idén valahogy mégis egyre komolyabban megfogalmazódott, hogy igenis nekivágunk. Csak mi öten. Kikötöttem, hogy a lehető legkisebb csomagokkal mehetünk, nem viszünk tehát sátrat, hálózsákot, majd keresünk ott szállást, ahol elfáradunk.
A technikai felkészülésünk annyi volt, hogy – szó szerint – kirángattuk a pókhálós, poros garázssarokból a bicajokat, és amikor szembesültünk vele, hogy az időnként ide beengedett Bodza nevű kutyánk megrágcsálta az összes pedált, levittük a járműveket egy bicikliszerelőhöz, nézze át, tegye rendbe az amúgy közepes vagy annál is rosszabb minőségű kerékpárokat. Azt is kértük, tegyen két bicajra hátsó csomagtartót és táskát.
Amikor elhoztuk a járműveket, kértem a szerelőt, hogy biztasson, nem lesz semmi baj a több mint 200 kilométeres túrán. „Menni fog!” – mondta, de nem tűnt meggyőzőnek.
Irány nyugat!
Végül egy júliusi péntek reggel az arácsi bázisból nyugat felé elindultunk. Igen, már Tihanynál nagyon fájt a hátsóm (pedig az ülésemre vettünk szivacsos betétet, sőt - csak halkan merem elárulni - bicajos nadrágot is kaptam a nejemtől) de senki nem nyafogott, úgyhogy én is visszafogtam magam. Nagyjából 10 kilométerenként megálltunk, ittunk üdítőt, felnőttek időnként sört (hogy ne csüggedjünk). Nagyobb megálló Révfülöpön volt, ahol a parton ettünk egy nagy reggelit (plusz üdítő/sör).
De ekkor már letekertünk 20-30 kilométert, és nem történt semmi különös! (Az ugye, nem különös, hogy az ülepem egyre jobban fájt.) A gyerekek bírták, mi is.
Egyre inkább azt véltem kiolvasni a szembejövő igazi bicajosok tekintetéből, hogy befogadtak a sportolók közé. (Pedig lehet, hogy csak arra gondoltak, komolyan gondolom-e ilyen testtel a tapadósnacit…)
Időnként elfogy az út
A bicikliút viszonylag jó minőségű, leszámítva, hogy időnként a fák gyökerei miatt felgyűrődött, berepedezett – ez a balesetveszélyes akadály később is több helyen is előfordult, erre érdemes figyelni. A zöld táblák is csak néhány kereszteződésénél okoztak bizonytalanságot a „merre tovább-ban". Az viszont érthetetlen, hogy miért fogy el időnként a bicikliút, miért kell például Balatonrendesnél a 71-es úton tekernünk, vagy majd később, a déli parton Szántód és Zamárdi között szintén a forgalmas főúton.
Mondjuk, én már annak sem nagyon örültem, hogy sok helyen olyan kisebb forgalmú utakon visz a Balaton-kör, ahol az autókkal kell osztoznunk. Ez gyerekkel kifejezetten aggasztó. (Kihagyhatnánk egy világverseny megnyitójából 1-2 tételt, a fennmaradó összegből meg lehetne csinálni végig biztonságosra a körutat. Ha már ekkora sportnemzet vagyunk, ugye.)
Megbeszéltük, ha elfáradunk, vagy túl meleg van, és már nem elég egy kis hűsítőre megállni, akkor letámadjuk a legközelebbi strandot, és megfürdünk. Erre Badacsonyban került sor. Ahol a mintegy két órás strandolás után még arra is teremtettem atyai tekintélyemnél fogva alkalmat, hogy bemenjünk a boros standokhoz, és kóstolgassunk némi helyi nedűt.
A Balaton-kör neuralgikus pontja
A terv az volt, hogy valahol az Északi-part végén, mintegy 70 kilométer után állunk meg, és keresünk szállást. Itt jött elő a sátortalan túra legnagyobb nehézsége: szállást találni alig lehet. (Sátorhelyek akadnak a kempingekben.) Nem csak azért, mert nyár közepe van, és megteltek a zimmerek és freiek, hanem, mert nem nagyon kap az egyszeri bringás család egy éjszakára szállást. Egyszerűen nem szívesen adnak ki a tulajok szobákat így. Érthető, hogy így már egy éj után mosni és takarítani kell, de jobb, ha inkább üresen állnak a szobák? Ha már ekkora divat lett a Balaton-kör, nyilván volna igény ilyen szolgáltatásokra.
Nagy nehezen egy első osztályú kemping négyágyas faházát kaphattuk volna meg öt személyre számolva közel 40 ezerért – ezt kicsit pimasznak tartottuk, nem fogadtuk el. Elkezdett cseperegni az eső, egy idő után kezdtük bánni, hogy elutasítottuk a barátságtalan ajánlatot, amikor egy balatongyöröki kisebb kempingben találtunk egy lepukkant négyszemélyes lakókocsit, jóval barátibb áron. Összehúzódtunk – megpihentünk. Megcsináltuk az első napot.
Zene füleimnek
Másnap nyolc körül indultunk tovább a megszokott menetben – több üdítő/sör megállóval. Közben már megszoktam, hogy tulajdonképpen egyedül tekerek, mert a lányok lemaradnak, a fiúk előrehúznak, én meg kétségbeesve próbálnám tartani utóbbiakkal a tempót, de nem megy. Ezért az első állomáson - Keszthelyen – vettem egy fülhallgatót, hogy a telefonomon lévő Alabama Shakes, Courtney Barnett vagy a Pearl Jam tartsa bennem a lelket. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult a kifejezetten unalmas déli-parti szakaszokon.
Megtörtént közben, aminek meg kellett történnie: a nejemnek elromlott a váltója, leesett a lánca. Én igyekeztem elővenni a bennem nagyon elrejtett ügyes kezű férfit, és okosan próbáltam nézni a fogaskerekeket. Az egyik szembejövő igazi bicajos megállt, adott néhány jó tanácsot, ami alapján végül sikerült visszahelyezni a láncot a megfelelő helyre.
A következő – ideiglenesnek gondolt – megálló Fonyód volt, ahol a baráti B. család lakik nyaranta, őket meginvitáltuk a partra egy sörre. Megbeszéltük, hogy az onnan még tíz kilométerre lévő boglári strandon fürdünk együtt (ők is lebicajoznak), majd este a strandi büfében megnézzük a vízilabda-döntőt. Kiváló terv volt, és a strandolás is remek volt, de itt megint beleütköztünk az „egy éjszakára nem adunk szállást, egyébként is tele van minden” akadályba.
És ez itt annyira komoly volt, hogy végül vissza kellett kerekeznünk Fonyódra, ahol a B. család befogadott minket. (Ezúton is köszönet ezért, és az előkerült kiváló roséért valamint pálinkáért.) Ez azt jelenti, hogy minimum 20 kilométerrel hosszabb volt a körünk – de ez egy ilyen sportos társaságnak meg sem kottyan, ugye.
Feltoltuk
Másnap újra nekivágtunk az unalmas déli-parti szakaszoknak, és időnként csobbanva a Balatonban (a Déli-part tele van szabad strandokkal – ellentétben az Északival), megállva üdítőkre, kajára, és újabb baráti látogatásra Siófokon. Ott megvolt a másik előre elengedhetetlennek gondolt katasztrófa is: elesett a lányom. Szerencsére némi horzsolás és ijedtségen kívül nem lett nagyobb baj.
Egészen Balatonvilágosig tekertünk, ahol már várt egy ottani szoba. (Ezt úgy sikerült találni, hogy minden megállónál telefonálgattam, és kb. a 15. helyen nem volt probléma, hogy csak egy éjszakára megyünk, ha összehúzzuk magunkat a négyszemélyes szálláson.)
Ezzel csak annyi volt a gond, hogy nem akartuk megmászni a meredek világosi löszfalat, mert át lehet hajtani a Club Aligán a parton is, így elkerüli az ügyes biciklis az emelkedőket. Ám a szállásunk fent volt, úgyhogy kénytelenek voltunk feltolni a meredeken a bicajokat. (Ez volt az egyetlen szakasz, ahol toltuk a járművet, remélem, nem esünk ki ezzel a már-már elért sportoló-státuszból.)
A hétfőre maradt 40 kilométert már játszva tehettük volna meg, ám a fiúk itt elkezdtek nagyon sportolók lenni, hogy minél hamarabb hazaérjünk Arácsra. Hajtottak, majd puffogtak, hogy miért maradunk le, és eszükbe nem volt hosszabban megpihenni, netán strandolni. Így tulajdonképpen ez a szakasz volt a legnehezebb, igaz itt van a legjobb része a kerékpárútnak: Fűzfőnél kiváló minőségű úton hajtottunk nádasok között, korábban pedig erdős szakaszokon.
Amikor a szokásos csopaki borkimérésünkbe értünk, és megkaptuk a betevő fröccsünket, meg a bodzaszörpünket, már célegyenesben voltunk. A farfájásról elfeledkeztem. Kis emelkedő után ott várt az arácsi szobánk.
Balaton-kör a bakancslistán kipipálva. Lehet persze sportként is venni egy ilyen – normál esetben 209, vagy tihanyi és szigligeti betérővel 220 kilométeres – túrát, de ha valaki nem arra hajt, hogy egy nap alatt meglegyen, hanem ráérős családi vagy baráti programot tervez, nyugodtan vágjon bele. Még itt az egész augusztus.
Nem kell hozzá nagy edzettség, sem szuper kerékpár, nekem elhihetik.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
