Ha eddig nem lett volna világos, hogy a Szex és New Yorkot már a legutolsó, 2-es számú mozifilmmel kivégezték, most a talán még komolyan is vehető sejtetésektől és egy állítólag „szép, vicces és szívet melengető” forgatókönyvtől is végleg el lehet búcsúzni Kim Catrallnak köszönhetően, aki nagyon határozottan kijelentette, nem akar benne lenni a harmadikban. Márpedig Samantha nélkül nincs Szex és New York. A bulvárlapok mindezt úgy tálalták, hogy a színésznőnek őrült követelései voltak, és ez tett keresztbe annak, hogy a mozikban egy harmadik bőrt is lehúzzanak a HBO-n 1998 és 2004 között óriási sikerrel futó sorozatról, pedig Catrall verziója is teljesen hihető és legitim.

Valakinek meg kellett tennie, és nem lehetünk elég hálásak Kim Catrallnak azért, hogy megtette.

via GIPHY

A tévésorozat érdemeit – az ordító hibái ellenére – sem vitatjuk. És hangsúlyozzuk, hogy ezek teljesen függetlenek a mozifilmektől, amelyek valójában semmibe vették a sorozat örökségét, karaktereit, kulturális és társadalmi érdemeit.

A Facebook hőskorában nem véletlenül voltak olyan népszerűek a „Te melyik Szex és New York-karakter vagy?”-tesztek. Nagyon sok nő látta meg a legjobb és a legrosszabb énjét a szereplőkben, akikbe az alkotók a lehető legtöbb szimbólumot és allegóriát belegyúrták, hogy kirajzolódjanak a filmből a modern nő életének dilemmái (és itt egy pillanatra elvonatkoztatunk attól, hogy jól szituált New York-inak lenni nem minden modern nő elemi élménye.) A romantikus, a cinikus, a feminista, az örök álmodozó, a prűd, a felszabadult – Carrie, Miranda, Charlotte és Samantha kontúrjaiban volt valami vonzó, valami őszinte.

via GIPHY

És aztán volt bennük valami nagyon idegesítő, irritáló is. Ez a nézői reakció részben annak tudható be, hogy ahhoz képest, hogy egy nőkről szóló sorozat volt, szinte rögeszmésen foglalkozott a férfiakkal – olyannyira, hogy ez néha még magukat a szereplőket is idegesítette, legalábbis a feminista címkét talán a legbüszkébben viselő Mirandát mindenképpen, aki egy adott ponton feltette a kérdést: hogy lehet, hogy négy ilyen okos nő nem tud másról beszélni, mint a férfiakról?

Valahogy úgy, hogy a szereplők életéből a kapcsolataikon kívül hiányzott a dráma, így aztán a szexuális életük lett a középpont, amely körül a mindennapjaik szerveződtek. Az életükben tulajdonképpen csak a férfiak okoztak káoszt, minden mást meg tudtak oldani – leginkább pénzzel, a sorozatot ezért is érte sokszor a vád, hogy nem több, mint egy műsor a cipőkről és a triviális fogyasztásról.

A Szex és New York azért nem riadt vissza a fajsúlyosabb témáktól, még úgy is, hogy Cosmopolitan koktélokba, shoppingmaratonokba, jó sok szexbe és néha idegesítő locsogásba csomagolta. Az epizódokban szó volt betegségekről, gyászról, meddőségről, abortuszról, öregedésről, válásról, gyereknevelésről, és ezt mindig fel lehet hozni ellenérvként arra, hogy ez a sorozat tulajdonképpen csak a vásárlásról szólt.

via GIPHY

Mint ahogyan nem elhanyagolható szempont az sem a sorozat érdemeinek a listázásakor, hogy meglehetősen őszintén beszélt a címben is kiemelt szexről, mármint arról a fajtájáról, amelyiknél a nők élvezete alapvető jog, és nem valamiféle véletlen melléktermék.

Bármennyire is forradalmi, progresszív és feminista elemekből rakták össze, a Szex és New York azért alapvetően még a fehér lovon érkező herceg narratívájából táplálkozott – végül is minden évad arra futott ki, hogy Carrie összejön-e Mr. Biggel, ez volt az a végtelenségig elnyújtott szál, amely végig fenntartotta a feszültséget. Azt pedig valahol nagyon kellemetlen volt végignézni, ahogy a záró epizódban – a tündérmesék kliséjével maximálisan visszaélve – Mr. Bignek kell megmentenie Carrie-t Párizsban.

A felszínen a sorozat a dolgozó nőt és a szexuális felszabadultságot dicsőítette – és kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy ma már sokan szemrebbenés nélkül képesek beszélni a vibrátorukról. De az igazi ívét a szereplők párkeresése adta, és az utolsó részekre mind a négy karakter – még az érzelemmentes szexbe olyan sok energiát beleölő Samantha is – beteljesíti a küldetést, és belesimul a hagyományos mintázatokba: egy nő életének az ad értelmet, ha feleség/társ és anya lesz.

És tulajdonképpen ez akár még méltó lezárása is lehetett volna a sorozatnak, de akkor jöttek a mozifimek. A sorozat epizódjain lehetett sírni vagy nevetni, a filmeknek viszont már nem volt érzelmi tétje, nézőként így maradt a kellemetlen feszengés élménye valami groteszk és idegen világ miatt, amelyben valójában a főhősök is idétlenül mozogtak.

A tévé és a mozi közötti szakadékot sem a 2008-as, sem a 2010-es alkotásnak nem sikerült áthidalnia. Az első részt talán egy egészséges adag nosztalgiával még végig lehetett nézni, de a mozis franchise a második filmnél olyan mélyrepülést vett, amelyből tényleg nehéz lett volna feltámasztani ennek a négy nőnek a történetét. Ezeknek a történeteknek ugyanis nemcsak szexre, hanem New Yorkra is szükségük volt, így az alkotók nagyobb hibát nem is követhettek volna el, mint azt, hogy kiragadják a szereplőket a természetes életterükből, és elvigyék őket a történet- és karakteridegen Abu-Dzabiba, ahol minden esélyt megkapnak, hogy némi kulturális érzéketlenséggel tegyék visszataszítóvá a jeleneteket.

A 2010-es filmben már üresfejű és üres lelkű nőket kaptunk, akiknek egyetlen ismertetőjegye maradt: a szemérmetlen, obszcén fogyasztás. És most már annak az életszerű, de egy felnőtt nő esetében mégis méltatlanul gyerekes felismerés lehetőségét is kiiktatták, amit a tévésorozat egyik epizódjában Carrie-re osztottak, amikor rájött, hogy hajléktalanná tette saját magát, mert 40 ezer dollárt tapsolt el cipőkre. Egy milliomos férj mellett már nincs miért felelősséget vállalni a tetteiért.

A Szex és New York nemcsak elkapott valamit a 2000-es évek elejének a hangulatából, hanem alakította is azt. Húsz évvel a sorozat indulása után viszont Carrie alakja meglepően anakronisztikus. Így aztán a harmadik mozifilm meg nem születése alkalmából kijelenthető, hogy mindenki jobban jár, ha a Szex és New York megmarad egy vicces, de idegesítő, autentikus, de a valóságtól elrugaszkodott időkapszulának. Eleve kár volt két filmmel belerondítani a sorozat örökségébe, és karikatúrává silányítani a karaktereket.

Szóval, köszönjük, Kim Catrall!