„A középiskolában magántanuló lettem, mert különben nem tudtam volna eleget mászni és csavarogni” – mesél szenvedélye kezdeteiről a 41 éves hegymászó, aki most indul a Magyar Everest Expedíció keretében társával, Suhajda Szilárddal a világ legmagasabb csúcsára. Budapesten nőtt fel, szülei pszichológusok – édesanyja szociológus is –, édesapja találta ki a Túró Rudi nevét és csomagolását. „Nem sóztak a nyakamba célokat, hagyták, hogy felfedezzem, mi inspirál.” Négy testvére különböző pályát futott be: „az útkeresés és az autentikus életre törekvés közös”. Az ELTE filozófia szakán diplomázott, jelenleg PhD-zik. „Az intellektuális kalandozás ugyanolyan romantikus, mint a hegyek közti.” Gyerekkorától járja a természetet, a 14 évesen elvégzett sziklamászó-tanfolyamot a „sárga ruhaszárító kötélen lógós ásványgyűjtés” előzte meg. A kis sziklafalak köré is magas hegyeket képzelt, a kép 1998-ban, Pakisztánban elevenedett meg. Első expedícióján lebetegedett, így 7100 méterig jutott. Öt évvel később az első magyar csapat tagjaként már a 8035 méter magas Gashebrum II csúcsán állt, ahogy a 8091 méteres Annapurnára is első magyarként jutott fel. „Esztétika, vágy és inspiráció alapján döntök, nem pedig aszerint, miből tudom kimaxolni a teljesítményt.” Kilencedszer vág neki az Everestnek, nem gondolja, hogy túlzott magabiztossággal választ célt, legutóbb 8700 méterig jutott.
„Érdi lakcímkártyám van”, nyolc évig a kertjében felállított jurtában élt, és piros Ladával jár. A stoppolás iránti szenvedélyét az apjától örökölte. „Hasonlít az élet alaptermészetéhez, bizonytalan és elasztikus.” Polgári állását „álszakállnak” tartja: a családi könyvkiadó céget vezeti, és 2009 óta szervezi a Kultúrák Közötti Kommunikáció elnevezésű, személyközpontú nemzetközi találkozót.
HVG: Négy 8 ezer méteres csúcs oxigénpalack nélküli megmászásával ön a legeredményesebb élő magyar hegymászó. Mit gondol arról, ha egyesek mégis lúzernek tartják, amiért eddig mindig visszafordult az Everesten?
Klein Dávid: Nem bosszant igazán, talán a hegymászás lényegének a messzemenőkig meg nem értéséből fakadhat ilyen gondolat. Nem tartom különösen fontosnak az említett rekordomat sem. Tíz-húsz magyar mászó próbálkozott eddig palack nélkül, senkinek sem sikerült. Szomorkás érzés, hogy az expedíciós mászók közül valószínűleg én vagyok a legeredményesebb, hisz emlékeztet a veszteségekre. Nincs már velünk Erőss Zsolt, és tragikus volt, amikor Várkonyi László, Konyi, a mászótársam, barátom és példaképem 2010-ben egy jégomlásban mellettem meghalt.
Hagyományos sportteljesítményre le tudja fordítani egy 8 ezres megmászását? Olyan, mintha 1226-szor lefutná a szigetkört egyhuzamban?
A hegymászás nem csak a fizikai és technikai teljesítményről szól, a szabadságkeresés éppúgy a része. Másfél hónap kemény munka, mire akklimatizálódunk, maga a csúcsmászás pedig akár harminc óra folyamatos mozgást is jelenthet. Amit odafent teszünk, a külső szemlélő számára monotonnak tűnik, de a pulzus az egekben van, és tovább kell tolni magad akkor is, ha minden sejted lefelé parancsol. Veszélyes, ha úrrá lesz rajtad a csúcsmámor, és nem fordulsz vissza a jóval korábban meghatározott időpontban. Az Annapurnán ennek a határán voltam, nem határoztunk meg elvágólagos visszafordulási határidőt, és a saccoltnál pár órával később értünk a csúcsra.
Fönt beszűkül a tudat is – mondják –, az első palack nélküli mászók a csúcson azt sem tudták, melyik hegyen vannak.
Nyolcezer méter fölött lenni leginkább az alkoholos befolyásoltságra emlékeztet: térben és időben nehezen helyezed el magad, a mozgásod suta és pontatlan, fázol, elégtelen a keringésed, és leáll az emésztésed. Egy idő után megtanulod kezelni az állapotot. Ahogy a harmadik bor után nem hívod föl az exed, itt is tudod, ha nem jut eszedbe anyád neve, akkor nagyon nagy a baj.
Mennyire számol azzal, hogy bármelyik expedíció az utolsó lehet?
Volt már néhány húzós helyzetem. A halálhoz ki kell alakítani a viszonyt, az enyém az, hogy nagyon szeretek élni. Nem húzkodom a halál bajszát, hogy megnézzem, mi történik.
Fontos etikai kérdés, hogy viselkedik az ember, ha a társa vagy valaki a hegyen bajban van. Menteni kell, akár a saját élete árán is?
Ilyenkor meg kell állni és megtenni mindent, amit reálisan lehet. De ha mindent megtettél, kutya kötelességed nem belehalni ebbe a kísérletbe. Ha te is meghalsz, őt sem mentetted meg.
És utána tükörbe lehet nézni?
Igen.
Sokan mondják, hogy a magashegyi mászás felelőtlenség például a családdal szemben. Miért nem visz oxigént, legalább a biztonság kedvéért?
Hol azt mondják, miért nem vállal több kockázatot, hol azt, miért vállal ennyit. Nekem nincs családom, így erről jobb, ha hallgatok.
Választania kellett a család és a mászás között?
Nem volt tudatos döntés, hogy én majd aszketikus magányos farkas leszek. Ez az imázs nem is állja meg a helyét. De az, hogy nincs családom, talán annak a következménye is, hogy tavaly nyolc hónapot voltam terepen.
A hegymászással lehet csajozni?
Ez legalább annyi csajt riaszt el, mint amennyit vonz. Olyanokkal szeretek lógni, akiknek ez az életforma izgalmas. A hegymászás mindig is furcsa lesz, sokan őrültnek tartanak minket.
Az első egy-két expedíciójuk alatt elég retrónak tűntek: a külföldiek a csodájukra jártak, hogy kifeszített ponyvát használtak rendes konyhasátor helyett.
Inkább minimalista, vagy mondhatjuk, csóró expedíció volt a miénk. A többiekhez képest egyébként ma sem vagyunk különösen jól eleresztve. Mi eleinte könyvekből, útleírásokból tanultunk expedíciózni, azokban pedig csak az élményeket írták le, azt nem, mit kell enni, hogy ne legyen skorbutunk a második hónap után. Így vágtunk neki három hónapra elég zacskós levessel.
Mennyire gondolja igaznak, amit önről tartanak, hogy a világ bármely pontján jól érzi magát, szabad, önálló, saját értékrendű, amolyan mai hippi?
Ez jópofa leegyszerűsítés, de sok igazság van benne. Nem nagyon kedvelem a kategóriákat, de a hippi olyasmi, amivel együtt tudok élni.
A Város Mindenkié Csoporttal kilakoltatáson is megjelent. Ez rendszeres vagy ad hoc jött?
Az életformám miatt csak ad hoc lehet. Egyszer fél évig lakott nálam egy hajléktalan pár. Számomra fontos, hogy felismerjük egymás problémáját, egyáltalán létezését.
Ha szociálisan ennyire érzékeny, kell önmagának magyarázkodnia, amiért több tízmillió forintos költségű expedíciókra indul?
Nem különösebben. Igaz, szponzorált sportolóként részesévé válok a gazdasági mechanizmusnak, amely bőven lehetne igazságosabb. Én a privát szférában keresek szponzorokat, ahhoz pedig tárgyalásra kell járni, úgy csinálni, mintha civilizált ember lennék.