46 évesen, a 8. olimpiáján nemcsak történelmet írt, csodát is tett Okszana Csuszovityina
Egy 46 éves olimpikon sok más sportágban is anomáliának számítana, de a tornában különösen így van ez. Okszana Csuszovityina viszont magasról tesz arra, hogy ki mit tart anomáliának. A csodálatos üzbég tornász karrierje jól illusztrálja azt is, hogy egy élsportolónak nemcsak érmeket nyerni nehéz, hanem az is, amikor ki kell mondani: ennyi volt. Tokióban most végleg elbúcsúzott. Talán.
Negyven felett sokan már csak azért mozognak (kezdenek el mozogni), hogy a mozgásszervi problémáikat, a felkúszó kilóikat vagy a recsegő ízületeiket kordában tartsák. Ebben a korban sokan érzik már azt, hogy az ambíció az izmokkal együtt zsugorodik, az élet végessége pedig visszaköszön minden rozsdás mozdulatban. Menteni a menthetőt – ez a jelszó.
Ez a hétköznapiságában köldöknézegetős perspektíva persze semmint nem mond el arról, hogy mekkora csoda az, amit az üzbég Okszana Csuszovityina 46 évesen véghezvitt Tokióban, a nyolcadik olimpiáján. De talán segít izomból megérteni, miről is van szó.
Az olimpiák időszámítása alapból szűkösre szabja a legtöbb olimpikon karrierjét és csillogási esélyeit, de különösen így van ez a torna esetében, ahol Nadia Comaneci annak idején (1976-ban) 14 évesen érte el a legendás 10-es pontszámát, és ahol nemrég a 22 éves Aly Raismant becézték nagymamának. Egy 46 éves olimpikon sok más sportágban is anomáliának számítana, de a tornában különösen így van ez. Okszana Csuszovityina viszont magasról tesz arra, hogy ki mit tart anomáliának.
Az üzbég tornász olimpiai karrierjének a történelem is lenyűgöző hátteret ad: amikor 1992-ben megnyerte az első olimpiai érmét, még a Független Államok Közössége színeiben versenyzett, egy olyan "országéban", amelynek a létezéséről a mai ellenfelei legfeljebb a történelemkönyvekben olvashattak. Hogy még inkább elmélyítsük a korszakadékot: Csuszovityina már akkor érmeket nyert, amikor a tokiói olimpikonok még meg sem születtek.
Ő azonban mindezt nem tartja különösebb szenzációnak, még akkor sem, ha mindenki más szemében emberfeletti az, amit csinál.
Csuszovityinának Tokiótól korán búcsúznia kellett ugyan, hiszen nem jutott döntőbe, de a korábbi olimpiákon sem csak a részvétel volt a fontos számára, pedig már akkor sokan felkapták a fejüket az életkorán: Pekingben 33 évesen ezüstérmet szerzett ugrásban, Londonban ötödik, Rióban 41 évesen pedig hetedik lett.
Okszana Csuszovityina 1975-ben született a mai Üzbegisztánban, amely akkor még Szovjetunió volt, és a szigorú szovjet rendszerben kezdett el tornázni. Az első világbajnokságán 1991-ben rögtön három érmet szerzett, talajon aranyat, mégpedig egy olyan nehéz elemmel, amelyet aztán róla neveztek el (négy másik elem is a nevét viseli az ugrástól kezdve a felemás korláton át a talajig). „Az anyám azt mondta, túl törékeny vagyok a tornához. Szóval az anyák sem tudnak mindent” – mondta egy interjúban.
A Szovjetunió felbomlásával a szovjet tornászcsapat is szétesett, bár 1992-ben Egyesült Csapatként még nyertek egy olimpiai bajnoki címet csapatban.
Csuszovityinának ez után már nem a profi szovjet gépezetben, hanem a sokkal hátrányosabb üzbég feltételek között kellett készülnie, mégis sikerült beindítania egy olyan karriert, amely előtt az ellenfelei is csak tisztelegni tudnak. „Senki sem tudja, hány éves valójában, mert úgy tűnik, hogy szinte az összes olimpián ott volt” – próbálta megragadni Csuszovityina varázsát a 2012-ben 20 évesen olimpiai és világbajnokként visszavonuló Shawn Johnson.
2000-ben Sydneyben a tökéletes visszavonulási korban volt: 25 évesen már történelmet írt azzal, hogy szülés után visszatért a versenybe, ez eddig az olimpiák történetében tíznél kevesebb tornásznak sikerült.
Az akkori sajtótájékoztatón meg is találta a kérdés, hogy vajon nem túl öreg-e már a sporthoz, de Csuszovityina magabiztosan hárított. „Hogy miért versenyzek még? Nos, ha már így megkérdezte, semmi köze hozzá” – mondta több mint két évtizeddel ezelőtt, de azért rávilágított egy érdekes motivációs szálra is, a kitartásában ugyanis szerepet játszott a férje, az olimpikon birkózó Bakhodir Kurbanov is, mert mint mondta:
Nem akarom, hogy azt higgye, keményebb, mint én.
Sydney után azonban az ambíció mellett az élet alakulása is a folytatás mellett szólt.
Csuszovityina három olimpián vett részt üzbég színekben, egy magánéleti válság azonban arra kényszerítette, hogy országot és zászlót váltson. Alig egy évvel a sydneyi olimpia előtt született meg a kisfia, az anyaság azonban nem zökkentette ki az edzésből. Az viszont a családi és sportolói életét is felforgatta, hogy 2002-ben az akkor 3 éves fiánál, Alisernél leukémiát diagnosztizáltak.
Az, hogy az edzéseihez nem állt rendelkezésre olyan profi háttér, mint az egykori Szovjetunióban, még nem tántorította el Üzbegisztántól, az azonban, hogy az üzbég egészségügy nem állt készen a kisfia meggyógyítására, egyértelművé tette: menniük kell. Németország lett a célállomás, ahol Aliser a betegséggel, az anyja pedig az aggodalommal küzdött. És közben nyert Németországnak egy ezüstérmet a 2008-as pekingi olimpián. Nem sokkal a verseny után hívta az orvos, hogy a gyereke legyőzte a leukémiát. Ennél nagyobb győzelmet azóta sem tud elképzelni.
Csuszovityina nem sokkal ezután – és megint nem utoljára – ismét elgondolkodott a visszavonuláson, de a benne élő ambíció és motiváció nem sok esélyt adott ennek a gondolatnak. Az eredmények pedig őt igazolták: ugrásban ezüstérmet nyert az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon is – 36 évesen, miközben a korszakadék egyre nőtt közte és a riválisai között.
Karrierje jól illusztrálja azt is, hogy egy élsportolónak nemcsak érmeket nyerni nehéz, hanem kimondani azt is, hogy ennyi volt. A 2012-es londoni olimpiára (ahol végül ötödik lett), azt mondta, az lesz az utolsó. „Este mindenkinek azt mondtam, hogy visszavonulok, aztán másnap reggel felébredtem, és meggondoltam magam” – mondta magától értetődő természetességgel, és ráfordult a riói olimpiára.
Az ESPN-nek adott interjújában körvonalazódott ennek a felkészülésnek a különlegessége is. Csuszovityina negyvenesként vágott neki a riói olimpiának – rémlik, ugye ennek az életkornak a cikk elején emlegetett valósága? –, és ez azzal is járt, hogy nem úgy kellett készülnie, ahogy egy tizen- vagy huszonévesnek. Például nem töltött annyi időt az edzőteremben, kevesebb fizikai felkészülésre volt szüksége, hiszen – mint fogalmazott – az izommemóriája, amelyet a teste az évek során kifejlesztett, megvan még mindig. Cserébe felértékelődött a mentális edzés fontossága. Az edzésen leginkább már csak a vizualizálás és a mentális felkészülés eredményeit ülteti át a gyakorlatba. És ez a gyakorlat olykor egészen extrém formákat ölt.
Rióban még a halálugrásként is emlegetett Produnovát is bevállalta 41 évesen, csak hogy legyőzze a fénykorát élő Simone Bilest – aki egyébként elmondása szerint azért nem hajlandó Produnovát ugrani, mert nem akar meghalni. Az aggály jogos: ez az ugrás annyira veszélyes, hogy ha a sportoló hibázik, akár az életével is játszhat.
„Mindenkinek vannak félelmei – bolond az, akinek nincs. De amikor minden nap edzel, amikor különböző elemeket gyakorolsz, akkor jobban tudod kontrollálni a félelmed” – mondta a CNN-nek.
A könnyes búcsú alapján a tokiói volt Okszana Csuszovityina utolsó olimpiája – bár mérget talán még senki sem venne erre. Az, ahogyan a társai köszöntötték és tapsoltak neki, sokat elárul arról, hogy emberileg is mennyire meghatározó figurája ennek a sportágnak.
Az edzője, a nála mindössze két évvel idősebb egykori olimpiai bajnok Szvetlana Boginszkaja pedig nem győzi méltatni a humorérzékét – egy olyan adottságot, amely messzire képes sugározni ebben a szigorú keretek között működő világban.
És közben, kicsit Csuszovityinának is köszönhetően a torna mintha kezdené egy új arcát mutatni: 1964 óta először a női tornászok átlagéletkora nem a tinédzsersávban van, hanem 21 év, a nagy esélyes amerikai csapatban pedig minden versenyző 18 felett van, ilyen 1952 óta nem fordult elő. A torna nem az apró lányok, hanem az erős nők sportja lett. Csuszovityina pedig példát mutatott abból is, hogy az anyák sportja is lehet: voltak, akik neki köszönhetően hitték el, hogy a szülés után is van visszatérés a felemás korlátra vagy a gerendára.
Szvetlana Boginszkaja szerint bármilyen nehéz is fizikailag a csúcson teljesíteni, talán még nehezebb életben tartani a szenvedélyt, amely edzésről edzésre, versenyről versenyre viszi előre a sportolót. Csuszovityinának azonban a sport mellett is teljes élete van, aminek szerepe lehet abban, hogy ilyen könnyedséggel képes volt folytatni az élsportolói karrierjét: nemcsak a tornaszereken, hanem az életben is képes volt egyensúlyban maradni.
A tokiói olimpián Csuszovityina 46 évesen 14. lett ugrásban, az egyetlen számban, amelyben elindult. A nyolcadik olimpiájával a saját rekordját döntötte meg, és rekordszámba megy az is, hogy három különböző zászló alatt versenyzett. Ahogy a korábbi olimpiákon, úgy Tokióban is annyira hangsúlyos volt az életkorának a kérdése, hogy kicsit talán háttérbe szorult, mennyire kiváló és rendkívüli tornász. Nyert olimpiát, világbajnokságot, Európa-bajnokságot, és a karrierje során egészen mostanáig lényegében a világ nyolc legjobb ugrója között volt.
Csuszovityina a visszavonulásáról korábban csak annyit mondott, hogy nagy valószínűséggel egy hétfőn lesz vége a tornászkarrierjének. De azt még ő sem tudta, hogy melyik hónapban vagy melyik évben.
Tokióban egy vasárnap ugrott utoljára.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
