A keresztényellenes, beteg, perverz rendező megmutatja a Fidesz Magyarországát
Gálvölgyi János először játszik Pintér Béla társulatában, nem is akármilyen szerepet. Pintér új előadása nemcsak dühös, kemény és őrült, hanem bátor is, pedig ettől elszokott már a színház a NER elmúlt tizenkét évében.
Pintér Bélának rohadtul elege van.
És ebben az a legjobb, hogy az évtizedek óta a legizgalmasabb, legfontosabb és legtehetségesebb magyar színházi alkotók közé számító Pintér ennek közlésére nem egy interjút vagy egy Facebook-posztot használt fel, hanem úgy tett, ahogy az izgalmas, fontos és tehetséges alkotók ilyenkor tenni szoktak: belerendezte minden dühét az új előadásába, a Marshal Fifty-Sixbe.
Olyan ez az előadás, mintha Pintér a haragját és a felháborodását nem egy párnába üvöltötte volna bele, hanem egy üres színpadra, és addig ordított volna, amíg a dühe szereplőkké, díszletekké és helyzetekké nem állt össze. A Marshal Fifty-Six egy asztalra erőből odacsapott ököl, miután az ember órákon, napokon, éveken keresztül hallgatta a magyar közmédia adását a rádióban, a magyar politikusok megszólalásait a Facebooktól a YouTube-reklámokig, hozzá pedig háttérzajnak a magukat büszkén kormánypártinak vallók dörgölőzésének irritáló neszeit.
Pintér Béla végre megmutatja, hogy igenis lehet 2021 Magyarországáról színházban konkrétan, érvényesen és élesen beszélni anélkül, hogy az ember hatszázötvenedszer elővenné a III. Richárdot, a Kabarét és a többi klasszikust, és óvatosan elrejtene benne egy-két összekacsintós utalást a mai rendszerre, ahogyan azt – egy-két kivételes alkotót leszámítva – a magyar színház azon kis része teszi, amelyiket egyáltalán érdekli, mi veszi körül itt és most. Pintér egyúttal bebizonyítja azt is, hogy a kortárs közélet legaktuálisabb kérdéseiről szóló előadásból sem lesz automatikusan politikai kabaré.
A Marshal Fifty-Six épp úgy emberi sorstragédia, ahogy a társulat nem egy előadása a Parasztopera óta: ahhoz hasonlóan szintén egy esküvői készülődéssel kezdődik, csak mostanra elhagytuk a több Pintér-előadást is jellemző népi rablétet, és nagyvárosi, sky barokkal és önvezető luxusautókkal kibélelt környezetben vagyunk. Olyannyira, hogy a menyasszony és a vőlegény is az épp hatalmon lévő elit legbelső körének tagjai, akik az elmúlt években felvásárolták a Balaton-felvidék nagy részét, és ha maguk nem is politikusok, egyértelmű, hogy mindenkivel közeli viszonyban vannak, akivel abban kell lenni a gondtalan élethez.
Ebből gondtalan életből persze egy sorstragédiában sosem valósul meg semmi: Pintér most is egy jól ismert klasszikus színdarab alapmotívumait gondolja újra (bár még az előadás színlapja is megemlíti, hogy melyiket, de talán nagyobb az élmény spoiler nélkül), és annak elemeit újragondolva éri el, hogy a szerelmesek halálosan összevesszenek, és olyan távol kerüljenek a darab elején még vágyott esküvőtől, amennyire csak egy éjszaka alatt lehet. Mert a cselekmény egy éjjel alatt lezajlik, egy olyan bárban, amelyet a csak Marsallnak becézett László, a tulajdonos egy éjszakára jó pénzért bérbe adott egy különös, látszólag külföldi nőnek.
Amely nő a Marsallt is meginterjúvolja, aki így elhenceghet vele, mekkora 1956-os hős is ő még akkor is, ha a sztorijában annyira sok az ellentmondás, és az a kilenc nővel együtt eltöltött éjszaka is akkora túlzásnak tűnik, hogy a Dr. Sánta Marietta nevű, a hőstettekről egy szervilis zenésztől dalt rendelő, befolyásos nő is inkább kihúzatná a sztorit a dalszövegből. Igen: aki az elmúlt években elolvasott pár újságcikket, ennyiből már érezheti, hogy szinte „kulcsdrámáról” van szó, olyanról, amelynek szereplői akár egy az egyben megfeleltethetőek egy-egy valós, a mai Magyarországon élő személynek.
És Pintér Béla olyan keményen fogalmaz ezekről az emberekről, olyan keményen üzen nekik, ahogyan azt a mai magyar közéletben talán még senki nem merte megtenni, pedig nagyon sokaknak jól esett volna rájuk zúdítani, miért is olyan rettenetesen káros a tevékenységük.
Hát Pintér most minden visszafogottság és politikai korrektség nélkül elküldi őket a francba, minden mindegy alapon, úgy, ahogyan ebben az öncenzúrától erősen terhelt országban az nem szokás,
ahogyan a legtöbben nemhogy egy előadásban, de még egy interjúban sem mernek fogalmazni. Hogy mindez bátorság-e Pintértől, hogy aki ilyen nyíltan beleáll a véleményébe, vajon tényleg megüti-e a bokáját, vagy épp ellenkezőleg, az állandó öncenzúra felesleges a mai Magyarországon, azt majd a közeljövő eldönti, mindenesetre sokat elmond a mai magyar közállapotokról, hogy egyáltalán felmerül – mert persze, hogy felmerül – az előbbi opció.
Ugyanakkor az ilyen „kulcsdrámák” fő kérdése épp az, hogy megáll-e a mű akkor is, ha a néző nem azzal szórakoztatja magát, hogy azonosítja a mintául szolgáló valós személyeket a NER-ből; például a Mephisto című regény és film is valós személyekről szól, de ez ma már legfeljebb csak egy érdekes adat az örökérvényű mondanivaló mellett. És működik a Marshal Fifty-Six is, mert nem elsősorban arról akar szólni, hogyan élnek azok, akiknek a neve a fejünkben cseng az előadást nézve, sőt: Pintér inkább csak kihasználja, hogy a való élet itt Magyarországon ennyire abszurd, ennyire vérlázító, ennyire álszent, ennyire szélsőséges történeteket produkál, amelyekhez már nem is nagyon kell hozzákölteni semmit, felülmúlni úgysem lehet.
Pintér előadása leginkább arról szól, milyen hazugságban élni, sőt milyen hazugságban leélni egy életet, és milyen, ha ezeket a hazugságokat a hatalmi elit különféle rétegeinek való megfelelés kényszeríti ránk.
Ha nem lehet nyíltan vállalni a melegségünket, inkább választani kell egy kirakatfeleséget. Ha a kirakatfeleséget úgy érdemes választani, hogy a két fél által korábban megszerzett birtokok összeérjenek, és úgy, hogy a másik fél által rólunk ismert terhelő bizonyítékok és az általunk róla ismert terhelő bizonyítékok is kiegyenlítsék egymást, ne csak a boldog menyasszony és a vőlegény. Hogy milyen, ha a hazugságokat a legmagasabb szinteken is honorálják és bátorítják. Hogy milyen, ha hazugságra próbálják felépíteni nemcsak a jelenünket, de a múltunkat is.
És arról is szól, hogy milyen lenne Magyarország és az Európai Unió, ha tényleg olyan lenne, amilyennek a NER kívánja láttatni a lassan tizenkét éve folyamatosan tartó kampányidőszakban: ha tényleg a mindenkit transzneműségre és melegségre kényszerítő EU állna szemben a Hagyományos Keleti Életmóddal. És hogy egyébként milyen is lenne, ha ez az állítólagos „európai meleglobbi” betörne Magyarországra, és épp a megfelelő embereket találná meg a NER-ből.
Ebből a találkozásból kerekedik ki végül az az őrület, amely akár be is mutatkozhatna a színpadon:
Pintér Béla ökölbe szorult keze vagyok.
Ami azonban energiájában, szabadságfokában felszabadító, az mégis gyengíti valamelyest az előadást, mert ahogy a káosz összecsap a sorstragédiákkal, az az előbbi javára, az utóbbi kárára rendezi át a hangsúlyokat. Hiszen így kevesebb idő jut a drámára, az érzések kidolgozására, mint az amúgy remek gegekre, az őrült, de nagyon is kifejező ötletekre.
Kevesebb, de nem kevés. A szinte felismerhetetlenül hipszterre maszkírozott főszereplő, Szabó-Kimmel Tamás végig tökéletesen hozza a laza és végtelenül magabiztos aranyifjút, olyannyira, hogy akkor is érezzük a felsőtestén a pufimellényt, ha nincs is rajta, pedig a lazaságot talán a legnehezebb eljátszani, hiszen a működésének kulcsa az önazonosság. Szabó-Kimmel pedig ezt a némiképp persze elrajzolt figurát is önazonosan tudja játszani, és ami a legnagyobb meglepetés, hogy ezt még az őrült és kaotikus részekben is megtartja. Így van vele partnere, Fodor Annamária is, aki épp azzal tud kilógni a környezetéből, hogy még olyankor is képtelen leplezni, hogy neki igenis valódi érzelmei vannak, amikor hódít az alakoskodás: még politikai manipulációiban is érezni, hogy nem számításból, hanem valódi elkeseredettségből törnek elő belőle.
Ugyanakkor nemcsak érzelmekben erős a színészi játék. Rezes Judit a szálakat összekuszáló fura külföldi szerepében mindvégig borzasztóan izgalmas, mert egészen a legvégéig csak azt érzékelteti, hogy valami más is van a szavai mögött: Rezes képes rá, hogy elemi erővel érezzük ezt a játékában, de mégis képtelenek legyünk megfejteni. A társulattal és – az ezúttal színészként nem játszó – Pintér Bélával most először együtt dolgozó Gálvölgyi János kisebb szerepében, a Marsallként azt mutatja meg, milyen jó érzéke van a poentírozáshoz, milyen pontosan találja el a legapróbb megszólalásaiban is azt a hangsúlyt, amellyel egyetlen szót is halálosan viccessé tud tenni. Ugyanakkor végül mindezt át is fordítja már-már megrázóba, amikor kiderül, hogy felszínessége nemcsak álca, de igazi, tragikus élethazugság is. Ezt tudja remekül ellenpontozni Roszik Hella dr. Sánta Mariettaként: ő olyan hideg számítással tud beszélni még a valós érzelmeiről is, hogy attól libabőrös lesz az ember.
A dühödt, eszeveszett, néhol brutális gegek ha csökkentik is a tragédia erejét, mert inkább ésszel, mintsem érzelmileg engednek közel az előadáshoz, az utolsó jelenetre azért összehozza a kettőt a rendező egy fájdalmasan szép, vagy inkább szép, de fájdalmas képbe, amelyből minden őrület ellenére csak az olvasható ki, hogy akármilyen becstelenségek is történnek a világban, a legnagyobb baj velük mégiscsak az, hogy elveszik az esélyt a boldogságra, pedig annál végső soron nincs, ami fontosabb.
És ha Pintér ezúttal nincs is színpadon, azért végül mégis megjelenik ő is, ha csak egy verssorban is, mivel Enyedi Éva Shakespeare stílusában elmond a közönségnek egy zárómonológot, amellyel egyúttal
segít is értelmezni az előadást azoknak, akikről szólt: a NER kiszolgálóinak.
„Ha nagyon utáltátok ezt a béna kis mesénket, / Gondoljátok, hogy csak álmodtátok az egészet. / Különben is, mi csak színészek vagyunk, bocsássatok meg nekünk! / A keresztényellenes, beteg, perverz rendező játszatta így el velünk.”
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Fábry Sándor telefonált a múltból, hogy kéri vissza Pintér Béla új előadását
Mi az: a többségi társadalom privilegizált helyzetű tagjai kamu cigány akcentussal utánozzák a romákat úgy, hogy közben egyetlen roma sincs a színpadon vagy az alkotók között? Nem, nem a Fábry-show egyik rosszul sikerült adása 1995-ből, hanem Magyarország egyik legtehetségesebb, ráadásul – máskor – mind társadalmi, mind emberi értelemben legérzékenyebb színházi embere, Pintér Béla új előadása, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld.
„Nagyon rossz irányba fordult el a világ, nem tudnám a mai híreket humorral kezelni” – interjú Gálvölgyi Jánossal
„Apuskám, csinálja meg magát színházon kívül, és én használni fogom” – tanácsolta a fiatal Gálvölgyi Jánosnak egykori igazgatója, és ő meg is fogadta ezt. Mint mondja, az életben inkább visszahúzódó figura, nem szereti a társaságot, de amikor szerepel, átváltozik egy másik Gálvölgyivé. Ma is jó szívvel gondol a Heti Hetesre, noha ma már nem vállalna szerepet egy ilyen műsorban. A hvg360-on színháztörténeti sorozattal jelentkező színészt kérdeztük.
