Madonna és a katolikus egyház elválaszthatatlan egymástól – még úgy is, hogy az utóbbi, legalábbis a sztár szerint, többszöri kiközösítéssel megpróbálta ezt felülírni. A profánnak és a szentnek az a provokatív művészi összefonódása, amelyet Madonna a karrierje kezdete óta képvisel, több életrajzi eseményben és mérföldkőben is visszaköszön Mary Gabriel nemrég megjelent könyvében, amelynek az alcíme – Egy lázadó élet – a maga tömörségében visszaadja azt a folyton túlcsorduló belső forradalmat, amely a világ egyik leghíresebb énekesnőjének az életét és a művészetét is meghatározta.

A most megjelent Madonna-életrajz talán még magának a popkirálynőnek is mondhat újat

Megjelent az eddigi legalaposabb és legterjedelmesebb Madonna-életrajz Madonna - Egy lázadó élet címmel. A HVG Könyvek által kiadott biográfiából szombattól több részt is közlünk.

„Amit megtiltottak, azt el akartam követni” – hangzik Madonna ars poeticája, és a lázadásának a gyökerei nem meglepő módon a vallásos jelképekkel, előírásokkal és korlátokkal körbevett gyerekkoráig vezetnek vissza. Ahogy az életrajzának a szerzője írja, amint az édesanyja korai halálának, úgy az egyháznak is meghatározó szerepe volt Madonna életére és későbbi munkásságára nézve: az egyház „külső-belső szépsége és a hívek életének minden pillanatát megregulázni próbáló, szinte középkori szabályai között feloldhatatlan ellentét feszült. Mindez nagyban hozzájárult Madonna személyiségének formálódásához.”

Madonna kisebb szexuális forradalommal felérő munkásságának a gyökereihez is a valláson keresztül jutunk le. Világra eszmélésének idején – ahogy egyébként sok esetben még ma is – a szex számított a bűntudat legfőbb forrásának, és lett Madonna önkifejezési kiteljesedésének az egyik legfontosabb mozgatórugója.

Ha az ember abban nő fel, hogy minden, ami a szexhez kapcsolódik, tiltott és tabu, akkor az őrülten felpiszkálja a kíváncsiságot

– mutatott rá az énekesnő az ok-okozati összefüggésekre.

Mary Gabriel könyvében a gyerekkori anekdotákból építi fel Madonna lázadásának az ugródeszkáját. A kis Madonna Louise Ciccone gyerekként azt hallgathatta, ahogy a nagymamája könyörög neki, „ne menjen el férfiakkal, szeresse Jézust, és legyen jó kislány”, az apja szigorú szabályokat állított fel, az egyház tanításai pedig „megálljt parancsoltak a gyermekeknek, amint testileg és lelkileg vonzódni kezdtek egy másik emberhez”. A parancsok és kinyilatkoztatások mögött azonban nem sejlett fel semmiféle magyarázat. „Tudni akartam, hogy miért kell a lányoknak olyan szabályokat betartani, amelyeket a fiúknak nem. Az egész kamaszkorom megválaszolatlan miértekkel volt tele. Mivel nem kaptam választ a kérdéseimre, mindent lángba borítottam – már átvitt értelemben.”

Madonna 2012. június 28-án berlini koncertjén

AFP / DPA / Britta Pedersen

Lassan kialakult benne a felismerés, hogy ha a lányokat és nőket korlátozó törvények és szokások a legszigorúbbak, akkor a katolikus egyház nyilván őket tartja a legveszélyesebbnek.

Ez a felismerés aztán olyan személyes és kreatív erőket szabadított fel benne, amelyekkel a katolikus egyháznak is meggyűlt a baja. Mintha oda-vissza merítettek volna egymásból erőt önmaguk legitimálására: Madonna lázadása alapot adott a vallási vezetők kinyilatkoztatásaira, az egyház ítélkezése pedig alapot adott Madonnának az újabb fricskákra, a szabadságharc folytatására. Közben pedig talán a legzavarbaejtőbb az, hogy miközben lázadt ellene, rajongott is a katolikus egyházért. Olyan szimbiózis volt ez, amely kölcsönösen táplálta mindkét oldalt.

Az, hogy Madonnának és a katolikus egyháznak hosszú távon dolga lesz egymással, talán a Like a Prayer című dalnál dőlt el végérvényesen. Miközben a Rolling Stone magazin az egekig magasztalta, és a bizonyítékot látta benne arra, hogy Madonnát nemcsak művészként kell komolyan venni, hanem azt is el lehet könyvelni, hogy az övé a nyolcvanas évek egyik legmeggyőzőbb hangja, addig az egyház nem győzött belekötni.

Pedig akár fel is karolhatta volna, hiszen ahogy Mary Gabriel is írja, „a videóklip egyszerű történetet mesélt el: egy spirituális élményen keresztül megélt erkölcsi ébredést” – és ez még akkor is így van, ha egy adott ponton a vallási extázis összeolvad a szexuálissal. A „botrányos üzenete” az, hogy a jó és a szeretet győzedelmeskedik a gonoszság és a gyűlölet felett. Hát, nem pont ezt hirdeti az egyház is?

A Madonnát támadók azonban egészen mást láttak benne. Ahogy Greil Marcus kritikus fogalmazott: a videó „istenkáromlás a köbön. Annyira felkavaró alkotás, amennyire csak lehet. [...] Van itt minden: feketék és fehérek közti szex, halandó ember (a Madonna által játszott nő) és szent közötti szex. A fekete szent talán nem is szent; lehet, hogy ő maga Jézus. És ez még csak a kezdet”.

Madonna aztán a koncerteken folytatta. Az 1990-es Blond Ambition-turné volt az, amelynek a performanszai láttán végképp szenteltvíz után nyúltak az egyházi méltóságok. Madonna nemcsak színpadra vitte a maszturbálást, de bele is feledkezett, az pedig már csak a provokatív ráadás, hogy rögtön utána Istent szólította a színpadon. Gabriel könyve felidézi Madonna későbbi magyarázatát, miszerint ebben a jelenetben rázta le magáról a szexszel kapcsolatos minden bűntudatát, amelyet a katolikus egyház keltett benne.

A katolikus egyház válasza nem maradt el. Madonna vallásos háttérrel felszerelt szexuális önkifejezése egyszerre volt a turné legnagyobb reklámja és a legnagyobb visszatartó ereje. A hatását talán nem is kell túlragozni akkor, amikor még II. János Pál pápa is véleményt nyilvánított róla, és „az emberiség történetének egyik legsátánibb show-műsorának” nevezte a Blond Ambition-turnét.

Madonna egyébként nagyon ráérzett az ájtatos tiltakozásban rejlő PR-lehetőségre, és a teljes klérust meghívta a római koncertjére, hogy ítéljék meg maguk az ott zajló eseményeket, ha már kampányolni kezdtek, hogy megakadályozzák a koncertek megrendezését. „A koncert erkölcsi tanulsága annyi – magyarázta Madonna –, hogy légy erős, higgy a szabadságban és Istenben, szeresd önmagad, alaposan ismerd meg a szexualitásodat, legyen humorérzéked, maszturbálj, ne ítélj meg embereket a vallásuk, bőrszínük vagy szexuális szokásaik alapján, szeresd az életet és a családodat”.

Madonna "Blonde Ambition" világkörüli turnéjának kezdetekor a Chiba Marine Stadionban 1990. április 13-án Makuhariban, Japánban.

AFP / Mark Robinson

A szavai talán nem meglepő módon nem éppen járultak hozzá ahhoz, hogy elsimítsák az ellentéteket. Az egyházi offenzíva – legalábbis átmenetileg – hatásos volt: a második római koncertjét már kénytelen volt lemondani az esetleges sztrájk és a gyér jegyeladások miatt.

Ha a színpadi maszturbálás ekkora ellenállást váltott ki, akkor mit szólt az egyház ahhoz, hogy a 2006-os Confessions-turnén orgonazene kíséretében keresztre feszítve jelent meg a színpadon töviskoronával a fején? Az újabb „provokáció” ismét megakadt az egyház torkán, ráadásul most már a katolikus, zsidó és muszlim vezetők is összefogtak, hogy nyilvánosan elítéljék a színpadon látottakat. Düsseldorfban az ügyészség egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy letartóztatják Madonnát istenkáromlásért, egy lutheránus püspök pedig a műsor bojkottjára szólított fel. Szeptemberben Moszkvában az Oroszországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az orosz ortodox egyház is elítélte a műsort. Előbbi bojkottra, az utóbbi a koncert betiltására buzdított.

De Madonna gesztusainak és üzeneteinek a hordereje talán akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor már nemcsak az egyház, hanem egy világcég is azt mondta, hogy köszöni, inkább elhatárolódik.

A Pepsi 1989-ben kötött példátlan megállapodást Madonnával, és a kor egyik legnagyobb világsztárjával elkészült reklám miatt annyira lelkesek voltak a vállalat vezetői, hogy 10 millió dollárért már jó előre vásároltak műsoridőt. Csakhogy nem számoltak azzal, hogy időközben elkészül, és az MTV-n debütál a Like a Prayer videoklipje, és rántja magával a botrányokat – amelyeket, szólalt meg a vészcsengő a vállalati vezetőkben, összemosnak majd a Pepsivel. És szinte menetrendszerűen jöttek a bojkottfenyegetések a Pepsi ellen, a vallási hangadók pedig nem győzték kólával falra festeni az ördögöt. A Pepsi megfutamodott, hogy aztán 34 évvel később újragondolja az egészet, és erényt kovácsoljon az akkori gyávaságából.

View this post on Instagram

A post shared by Madonna (@madonna)

Madonna közben önmaga is márkává vált, kritikusai már nem is az embert és a művészt látták benne, hanem a multinacionális vállalatot, amely „társadalmi káoszt” árul. A lázadása valójában kifizetődő volt a vallási és konzervatív vezetők szemszögéből, ahogy Mary Gabriel memoárja is megjegyzi: Madonna megkönnyítette számukra, hogy összetereljék a híveket egy olyan időszakban, amikor azok épp elfordultak tőluk.

Madonna művészi és személyes látókörében a mai napig ott van a katolikus egyház, és mintha nem tett volna le arról, hogy rendezzék a viszonyukat. Tavaly például a Twitteren szólította meg Ferenc pápát, esküdözve, hogy ő jó katolikus, és bár több évtizede gyónt utoljára, de mégis csak szívesen találkozna az egyházfővel, hogy megbeszéljenek néhány „fontos dolgot”.

Háromszor kiközösítettek, ez nem tűnik fairnek

– írta, mielőtt udvariasan elköszönt volna. És még mindig az a legizgalmasabb benne, hogy nem tudjuk eldönteni: komolyan gondolta vagy csak provokált?

View this post on Instagram

A post shared by Madonna (@madonna)

A HVG Könyvek gondozásában megjelent Madonna-életrajzból a hvg360-on olvashatók részletek.