Törökország Európába készül
Több európai ország kormánya hevesen ellenzi Törökország uniós csatlakozását, ám ennek ellenére megkezdenék a tárgyalásokat a tagfelvételről. A valódi kérdés, megteheti-e a demokratikus Európa, hogy nem kezdeményezi a csatlakozást Ankarával.
Az Európai Bizottság mandátumának végéhez közeledve, heteken belül nyilvánosságra kell hoznia döntését, javasolja-e az unió kormányainak a csatlakozási tárgyalások megindítását Törökországgal, melynek csatlakozásával az EU rögtön két országot fogadna sorai közé. Az egyik több mint ötven éve a NATO elszánt tagja, jól működő demokráciával, a szabad sajtó óvó tekintetével kísérve. Mégis lakosságának nagy része mélyen vallásos. Gazdasága az utóbbi két évben robbanásszerűen nő, a GDP átlagosan 8,4 százalékkal emelkedik, míg az infláció háromnegyedével csökkent. Ellentétben az EU országokkal, lakosságának nagy része fiatal, nem elöregedő.
Ezzel szemben a „másik ország” merőben elüt az előzőektől. Földrajzilag nagyrészt Ázsiában fekszik, és olyan államokkal határos, mint Irán, Irak és Szíria. Gazdasága évtizedekig vegetált, valutája folyamatosan leértékelődött, miközben sorra mentek tönkre a bankjai, mellesleg pedig a Világbank legnagyobb adósa. Jóval szegényebb, mint a tíz új EU tagállam bármelyike, az emberi jogokat pedig sorozatosan sérti meg, például börtönökben vagy a kurd kisebbség kezelésének kérdésében. Természetesen a két ország valójában egy, Törökország.
Az Európai Közösségbe (EK) – melyet az Unió előszobájaként szoktak emlegetni - 1963-ban másodikként belépő törökök, csak 1987-ben folyamodtak hivatalosan a csatlakozás megindításáért az EU-hoz. A EK 1989-ben visszautasította a tárgyalások megindítását, s a törökök még a közép-európai országok csatlakozási folyamataiból is kimaradtak a kilencvenes években. Kompromisszum gyanánt 1996-ban létrejött a vámunió az unió és Törökország között. Törökország legfontosabb kereskedelmi partnerei az Európai Unió tagállamai voltak. 1995-ben a 21,5 milliárd dolláros export több mint fele, 11,1 milliárd irányult ide, míg az áruimportnak 47 százaléka, 16.8 milliárd dollárnyi származott az uniós tagállamokból.
Török politikai vezetők retorikájában mind többen kifogásolták, hogy miért könnyebb a dolga a Varsói Szerződésből jövőknek, mint a negyven éve NATO-tag töröknek. Valójában jóval prózaibb okai voltak az EU vonakodásának: a kilencvenes évek elején megindult gyors - éves szinten 9 százalékot is elérő- GDP növekedés ’94 után lelassult a folyó és fizetési mérleg hiánya valamint a költségvetés növekvő deficitje miatt. A következő években hiperinfláció sújtotta az országot, miközben felszökött a munkanélküliségi ráta. A válság végül az Erbakan vezette iszlamista párt kormányból való elmozdításával zárult 1997-ben katonai erővel. Törökországban a kemali reformok óta a hadsereg a szekularizáció és a nyugati orientáció legerőteljesebb védelmezője. Az ország modern történelmébe szinte menetrendszerűen beavatkozó fegyveres erők ezúttal is óvtak az iszlám világ felé fordulástól.
2001-től Erdogan miniszerelnök gazdaságpolitikájának és a Világbank kölcsöneinek köszönhetően elindult a kilábalás felé a gazdaság, de olyan problémákkal kell szembenéznie a török gazdaságnak, mint az égbe szökő folyómérleg hiány vagy az adósságok folyamatos átütemezése. A külföldi tőke is elkerüli az országot: tavaly egymilliárd dollárra rúgott a teljes összeg, mely alig ötöde a Magyarországon befektetett külföldi forrásoknak. Ennek ellenére a fiskális politika szoros és az infláció is jól szabályozott.
Törökországnak a gazdasági kritériumok mellett számos területen kell változásokat kieszközölnie, hogy a Koppenhágai kritériumoknak megfelelve esélye legyen a tárgyalások meginduláshoz. Erdogan kormánya ennek érdekében – hatalmas parlamenti többséggel - három alkotmánymódosító csomagot vitt keresztül. Ezek megerősítették a civil hatalmat a katonai vezetés és annak költségvetése felett, nyomatékosították az emberi jogok betartását és eltörölték a halálbüntetést.
A kurdok kérdésében is lépett a török vezetés. A PPK (Kurd Munkáspárt) ellen folytatott küzdelem eredményeképpen 1999-ben elfogott Abdullah Öcalan börtönbe kerülésével nyugalmasabbá vált a helyzet, de nem rendeződött. Erdogan kormánya a helyzet rendezésére a korábban betiltott kurd nyelvű oktatást végül engedélyezte a dél-keleti területeken. Emellett idén júniusban megindult az állami televízióban a kurd nyelvű sugárzás, és gesztusképpen szabadon engedtek több kurd származású parlamenti képviselőt, akiket még 1994-ben ítéltek el politikai okokból.
A ciprusi helyzet rendezésére tett kísérletek – melyek szintén szúrják az unió szemét - jelenleg a törökök javára állnak, az áprilisban tartott népszavazást a „két ciprus” egyesítéséről ugyanis a török részen megszavazták, míg a görög lakosság ellene voksolt. Ezzel az EU vezetése kielégítőnek értékeli a ciprusi helyzetet a török csatlakozás szempontjából.
A török lakosság száma (71 millió) és gyarapodásának mértéke is aggasztja a kormányokat, a populáció növekedése ugyanis 2020-ra meghaladhatja a jelenlegi legnagyobb EU-tagállam, Németország népességét, így jelentős mandátumszámmal hatalmas politikai erőhöz jutna az Európai Parlamentben.
Európa-szerte a török csatlakozást ellenzők elsősorban a keresztény és iszlám kulturális különbségekből fakadó helyzet áthidalhatatlanságával érvelnek. Tagadhatatlanok a liberális demokráciák és az iszlám ősi törvényeire alapuló politikai rendszerek közti különbségek.
A török csatlakozással szemben felhozott számtalan érv azonban eltörpül ahhoz képest, hogy milyen veszélyek fenyegetik a világpolitikát egy esetleges elutasítás esetén. 2001 szeptembere óta a nyugati demokráciák erősödő félelme az iszlám világgal szemben, egy „Török híddal” alábbhagyna, legalábbis ebben bízik számos uniós külügyminiszter. A mohamedán világ közeledési gesztusnak fogná fel a törökök felvételét, és járható alternatívát kínálna a kultúrák közti szakadékok betemetésére.
Az Egyesült Államokkal is jó viszonyt fenntartó törökök katonai szerepe is megnőne a térségben. Törökországtól várják a fundamentalizmussal szembeni ütközőzóna szerepének betöltését is a régióban. Az 1990-es évek fordulóján, a hidegháború befejeződésével ugyanis a Szovjetunió felbomlásával alapvetően új helyzet állt elő Törökország számára is. Elvesztette stratégiai helyzetét a NATO-n belül, már nem a létfontosságú oldalszárny többé. Ugyanakkor továbbra is rendkívül fontos geopolitikailag, hiszen három problémás övezet, a Balkán, a Transzkaukázus és a Közel-Kelet találkozópontján helyezkedik el. Végül nem szabad elfelejteni a Törökországban rejlő hatalmas gazdasági potenciált, jelentős nyersanyagkészleteit, nagyszámú, fiatal, jól képzett munkaerejét és azt, hogy ezzel az Európai Unió mennyivel tudná növelni világgazdasági pozícióját.
Ezzel szemben a „másik ország” merőben elüt az előzőektől. Földrajzilag nagyrészt Ázsiában fekszik, és olyan államokkal határos, mint Irán, Irak és Szíria. Gazdasága évtizedekig vegetált, valutája folyamatosan leértékelődött, miközben sorra mentek tönkre a bankjai, mellesleg pedig a Világbank legnagyobb adósa. Jóval szegényebb, mint a tíz új EU tagállam bármelyike, az emberi jogokat pedig sorozatosan sérti meg, például börtönökben vagy a kurd kisebbség kezelésének kérdésében. Természetesen a két ország valójában egy, Törökország.
Az Európai Közösségbe (EK) – melyet az Unió előszobájaként szoktak emlegetni - 1963-ban másodikként belépő törökök, csak 1987-ben folyamodtak hivatalosan a csatlakozás megindításáért az EU-hoz. A EK 1989-ben visszautasította a tárgyalások megindítását, s a törökök még a közép-európai országok csatlakozási folyamataiból is kimaradtak a kilencvenes években. Kompromisszum gyanánt 1996-ban létrejött a vámunió az unió és Törökország között. Törökország legfontosabb kereskedelmi partnerei az Európai Unió tagállamai voltak. 1995-ben a 21,5 milliárd dolláros export több mint fele, 11,1 milliárd irányult ide, míg az áruimportnak 47 százaléka, 16.8 milliárd dollárnyi származott az uniós tagállamokból.
Török politikai vezetők retorikájában mind többen kifogásolták, hogy miért könnyebb a dolga a Varsói Szerződésből jövőknek, mint a negyven éve NATO-tag töröknek. Valójában jóval prózaibb okai voltak az EU vonakodásának: a kilencvenes évek elején megindult gyors - éves szinten 9 százalékot is elérő- GDP növekedés ’94 után lelassult a folyó és fizetési mérleg hiánya valamint a költségvetés növekvő deficitje miatt. A következő években hiperinfláció sújtotta az országot, miközben felszökött a munkanélküliségi ráta. A válság végül az Erbakan vezette iszlamista párt kormányból való elmozdításával zárult 1997-ben katonai erővel. Törökországban a kemali reformok óta a hadsereg a szekularizáció és a nyugati orientáció legerőteljesebb védelmezője. Az ország modern történelmébe szinte menetrendszerűen beavatkozó fegyveres erők ezúttal is óvtak az iszlám világ felé fordulástól.
2001-től Erdogan miniszerelnök gazdaságpolitikájának és a Világbank kölcsöneinek köszönhetően elindult a kilábalás felé a gazdaság, de olyan problémákkal kell szembenéznie a török gazdaságnak, mint az égbe szökő folyómérleg hiány vagy az adósságok folyamatos átütemezése. A külföldi tőke is elkerüli az országot: tavaly egymilliárd dollárra rúgott a teljes összeg, mely alig ötöde a Magyarországon befektetett külföldi forrásoknak. Ennek ellenére a fiskális politika szoros és az infláció is jól szabályozott.
Törökországnak a gazdasági kritériumok mellett számos területen kell változásokat kieszközölnie, hogy a Koppenhágai kritériumoknak megfelelve esélye legyen a tárgyalások meginduláshoz. Erdogan kormánya ennek érdekében – hatalmas parlamenti többséggel - három alkotmánymódosító csomagot vitt keresztül. Ezek megerősítették a civil hatalmat a katonai vezetés és annak költségvetése felett, nyomatékosították az emberi jogok betartását és eltörölték a halálbüntetést.
A kurdok kérdésében is lépett a török vezetés. A PPK (Kurd Munkáspárt) ellen folytatott küzdelem eredményeképpen 1999-ben elfogott Abdullah Öcalan börtönbe kerülésével nyugalmasabbá vált a helyzet, de nem rendeződött. Erdogan kormánya a helyzet rendezésére a korábban betiltott kurd nyelvű oktatást végül engedélyezte a dél-keleti területeken. Emellett idén júniusban megindult az állami televízióban a kurd nyelvű sugárzás, és gesztusképpen szabadon engedtek több kurd származású parlamenti képviselőt, akiket még 1994-ben ítéltek el politikai okokból.
A ciprusi helyzet rendezésére tett kísérletek – melyek szintén szúrják az unió szemét - jelenleg a törökök javára állnak, az áprilisban tartott népszavazást a „két ciprus” egyesítéséről ugyanis a török részen megszavazták, míg a görög lakosság ellene voksolt. Ezzel az EU vezetése kielégítőnek értékeli a ciprusi helyzetet a török csatlakozás szempontjából.
A török lakosság száma (71 millió) és gyarapodásának mértéke is aggasztja a kormányokat, a populáció növekedése ugyanis 2020-ra meghaladhatja a jelenlegi legnagyobb EU-tagállam, Németország népességét, így jelentős mandátumszámmal hatalmas politikai erőhöz jutna az Európai Parlamentben.
Európa-szerte a török csatlakozást ellenzők elsősorban a keresztény és iszlám kulturális különbségekből fakadó helyzet áthidalhatatlanságával érvelnek. Tagadhatatlanok a liberális demokráciák és az iszlám ősi törvényeire alapuló politikai rendszerek közti különbségek.
A török csatlakozással szemben felhozott számtalan érv azonban eltörpül ahhoz képest, hogy milyen veszélyek fenyegetik a világpolitikát egy esetleges elutasítás esetén. 2001 szeptembere óta a nyugati demokráciák erősödő félelme az iszlám világgal szemben, egy „Török híddal” alábbhagyna, legalábbis ebben bízik számos uniós külügyminiszter. A mohamedán világ közeledési gesztusnak fogná fel a törökök felvételét, és járható alternatívát kínálna a kultúrák közti szakadékok betemetésére.
Az Egyesült Államokkal is jó viszonyt fenntartó törökök katonai szerepe is megnőne a térségben. Törökországtól várják a fundamentalizmussal szembeni ütközőzóna szerepének betöltését is a régióban. Az 1990-es évek fordulóján, a hidegháború befejeződésével ugyanis a Szovjetunió felbomlásával alapvetően új helyzet állt elő Törökország számára is. Elvesztette stratégiai helyzetét a NATO-n belül, már nem a létfontosságú oldalszárny többé. Ugyanakkor továbbra is rendkívül fontos geopolitikailag, hiszen három problémás övezet, a Balkán, a Transzkaukázus és a Közel-Kelet találkozópontján helyezkedik el. Végül nem szabad elfelejteni a Törökországban rejlő hatalmas gazdasági potenciált, jelentős nyersanyagkészleteit, nagyszámú, fiatal, jól képzett munkaerejét és azt, hogy ezzel az Európai Unió mennyivel tudná növelni világgazdasági pozícióját.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
