Brüsszelben bosszúság érezhető amiatt, hogy az euróövezet államai csak május 2-án voltak képesek konkrét összegben megállapodni a bajba jutott Görögország megsegítése érdekében. Az érintett EU-államok 80 milliárd eurót dobtak be a közös kalapba, amelyhez 30 milliárddal járult hozzá a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Az EU-s mentőcsomag oroszlánrészét a németek állják (több mint 20 milliárd euróval).

Ennek dacára Brüsszelben sokan morgolódnak a németek önzősége, sőt nacionalizmusa miatt. Ha az euró egzisztenciális kérdései kerülnek szóba, a hagyományos uniós bölcsesség máris kész a válasszal: az egységes fizetőeszköz előtt két lehetőség áll − az integráció és a dezintegráció. Vagyis a nemzeti kormányok választhatnak: vagy eltemetik az eurót, vagy költségvetésük szuverenitásának egyre nagyobb szeletéről mondanak le Brüsszel javára.

Büntetéspárti németek

Az optimisták azzal érvelnek, hogy Görögország megmentése az első lépés a "fiskális unió" felé. Ezen belül a költségvetési fegyelemre vonatkozó szigorúbb szabályokat (amelyeket fájdalmas szankciók kísérnének) ellensúlyoznák a "klub" takarékos tagjaitól a szorultabb helyzetűeknek juttatott átutalások. A borúlátók szerint viszont a német kancellár számára fontosabb a tékozló államok megbüntetése, mint az európai szolidaritás. Emlékeztetnek Angela Merkel kezdeményezésére, amely azt célozta, hogy vonják meg a szavazati jogot az euróövezet pazarló államaitól, illetve a szabályok legkirívóbb megsértőit nyilvánítsák fizetésképtelennek.

Az integráció vagy dezintegráció érv logikus és elegáns − csakhogy egyben hamis is, mutat rá a brit magazin. Illetve eltereli a figyelmet a lényegről, úgy állítva be az euró válságát, mintha az egyfelől a nemzeti érdekekhez ragaszkodó államok, másfelől az EU-n belüli nagyobb hatalmi koncentráció hívei közötti perlekedés volna. A felszín alatti mélyben az euróövezeten belüli feszültségek a társadalmi szerződések és a demokratikus preferenciák között húzódnak. A második világháború utáni német kormányok rendre azzal nyerték el a szavazók támogatását, hogy takarékos államot és pénzügyi stabilitást ígértek nekik, továbbá szociális piacgazdaságot, vagyis a kapitalizmus széles rétegek számára elviselhető változatát.

Túl laza görögök

A görög kormányok ezzel szemben évtizedeken át az állami kiadások növelésével, nagylelkű járadékokkal, adócsökkentésekkel, uniós pénzekkel és egész életre szóló munkahelyekkel vásárolták meg a társadalmi békét meg a szavazatokat. A társadalmi szerződésnek ez a fajtája, amelynek kenőanyaga az endemikus korrupció meg a felületes adóbehajtás volt, végül is megfelelt egy olyan országnak, amely évtizedeket élt polgárháborúban és katonai diktátorok uralma alatt.

Sajnálatos módon a görög modell fenntarthatatlannak bizonyult. Így aztán az euróövezet többi állama, élükön Németországgal, kénytelen hatalmas összegeket fizetni az uniós szolidaritás jegyében. Ez pedig valóban kemény dolog. A német szavazók, akiket a bulvárlapok idegengyűlölő szalagcímei tüzelnek, nem akarnak fizetni a görög társadalmi szerződésért. Ráadásul az euróövezet egy tékozló tagjának megmentése sérti a berlini kormány által a választóknak tett ígéretet: azt, hogy az euró ugyanolyan értékálló pénz lesz, mint a márka volt. Berlinnek most két alapvető elv között kell választania: a gazdasági stabilitás és az európai integráció között.

Az IMF diktálta takarékossági csomag a társadalmi szerződés megszegését jelenti számos görög szemében. A közszféra dolgozóinak fizetéscsökkentése tisztességtelennek tűnik azon hivatalnokok számára, akik nevetséges pénzeket keresnek. Az adók hatékonyabb behajtása létfontosságú lehet, ám felháborítja azokat, akik kénytelenek beérni a siralmas állami szolgáltatásokkal, kenőpénzt fizetni a normális kórházi ellátásért, vagy magántanárt fogadni gyerekeik mellé, akik nem kapnak elég tudást a gyenge színvonalú iskolákban.

Terjedő fertőzés?

A következő hetekben ki fog derülni, vajon Görögország képes-e átírni a maga társadalmi szerződését oly módon, hogy annak nyomán fenntarthatóvá válik a gazdasága. Ha nem képes, akkor a görög bozóttűz tovább fog terjedni. Ráadásul uniós illetékesek attól tartanak, hogy a fertőzés átterjed Spanyolországra, amely nagyságrenddel nagyobb problémát jelentene Brüsszelnek.

Rangidős eurokraták azt állítják, hogy nem céljuk javasolni a költségvetési hiányok és többletek kölcsönös kiegyenlítését az egységes gazdasági unión belül. Ez logikátlan volna − hangoztatják. A hangsúly a szabályokon és a nyomáson van. Az Európai Bizottság május 12-én hozza nyilvánosságra a nemzeti költségvetések szigorúbb ellenőrzését célzó terveit, benne a fiskális fegyelem betartását szolgáló előírásokkal.

Csakhogy az eurót önmagában egyetlen szabály sem fogja megmenteni. Fennmaradása érdekében arra van szükség, hogy a közös fizetőeszközt használó európaiak demokratikus ösztönei szorosabb összhangba kerüljenek. Ezt rendkívül nehéz elérni. Az igazság az, hogy az európai kormányok nem szándékoznak egyeztetni nemzeti költségvetéseiket. Az euró leginkább abban bízhat, hogy az egyes társadalmi szerződések fognak konvergálni − például a görögök viselkedése idővel hasonlítani fog a németekéhez.