szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Az már évek óta jellemzővé vált, hogy az iskola nyíltan tarhál a szülőktől, de mostanában már olyanok is bejöttek, hogy a bölcsőde simán elviszi a háztartás jövedelmének negyedét, a rendelő pedig csak külön pénzért rak az ember törött lábára olyan gipszet, ami normálisnak mondható. Mélyre zuhant azoknak az állami és önkormányzat szolgáltatásoknak a színvonala, amelyek alapból járnak. Egyébként van minden, csak külön kell érte fizetni. De miért, amikor az adóterhelésünk magas, vagy akár még növekszik is?

Kelet-Európában Magyarországon a második legnagyobb a bérjövedelmek utáni elvonás mértéke, a fizetésekből csak Bosznia egy részén vesznek le többet, mint nálunk. Igen sok adót fizetünk, de ehhez jön még, hogy az utóbbi években a nem munkabérekhez kötődő terhelésben is beerősítettünk, hiszen az uniós tagállamok közül Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben a GDP-hez viszonyítva az ilyen állami bevételek aránya. Emlékeznek az elmúlt öt évből ezekre? Világviszonylatban is kimagasló 27 százalékos áfa, bank-, telekom-, telefon-, hipermarketadó, energetikai különadó, sokszorosára növelt élelmiszer-felügyeleti díj, megnövelt nyugdíjjárulék és a plafonjának eltörlése, ráadásul a magán-nyugdíjpénztári vagyon voltaképpeni állam általi bekebelezésével megspékelve, és akkor a tranzakciós adóról még nem is beszéltünk. Hogy csak a legkarakteresebb, legjellemzőbb teherváltozásokat említsük, míg a másik oldalon nem áll más, csak 15 százalékos, egykulcsos személyi jövedelemadó és a családi adókedvezmény.

De ha egyre többet fizetünk, akkor kapunk-e cserébe egyre jobb közszolgáltatásokat?

Bizonyosan vannak az életnek olyan területei, ahol igennel felelhetünk a kérdésre (az uniós pénzekből megvalósított infrastrukturális beruházások például javíthattak egy-egy közszolgáltatás színvonalán, bár a Budapest–Esztergom-vasútvonal példája még ezt is képes megkérdőjelezni), a trend azonban a legtöbb esetben éppen ennek az ellenkezője.

A valóságban úgy tűnik, mintha állam és önkormányzat mind jobban kivonulna bizonyos területek finanszírozásából. A közfeladatot természetesen ellátják, de az utóbbi időben egyre szaporodnak azok a példák, amelyek arra utalnak: az „alanyi jogon járó alapszolgáltatás” színvonalát annyira lerontották, hogy az állam csak külön fizetség ellenében (co-payment) ad európai mércével is elfogadható megoldásokat. Akár kényszerűségből, akár szándékosan történik ez a minőségromlás, a végeredményt tekintve mindegy is: hiába fizeti az ember például az egészségbiztosítási járulékát mint a katonatiszt, ha nem bírja kivárni, hogy jó pár hónapos csúszással végezzenek el rajta egy vizsgálatot, bizony kifizeti azt a sok tíz- vagy százezer forintot, amelybe az kerül egy egészségügyi magánszolgáltatónál.

A „co-payment” persze mindig is része volt a nagy ellátórendszereknek, leginkább az egészségügyben és az oktatásban kapott szerepet, így manapság inkább csak a mérték növekedése látványos. Soha senki sem gondolta például komolyan, hogy az ingyenes oktatás tényleg ingyenes. Mégis vannak különbségek. Amikor például az osztálykirándulásért fizetni kell, akkor zsebébe nyúl a szülő. Az viszont már elég aggasztó, ha a WC-papírt sem képes megvenni az iskola – mert bizony ez nem egyedi eset az országban.

Azt sem gondolta senki, hogy az egészségügy ingyenes: a járulékfizetésért cserébe kapunk például ágyat egy kórházi kórteremben, de azt is tudjuk, hogy szinte mindenhol van fizetős hotelszolgáltatás, ahol egy-kétágyas, európai mércével mérve is elfogadható körülményeket biztosítanak a betegeknek. Azt azonban már kevésbé lehet elfogadni, hogy a befizetett járulékokból csak olyan gipszbe teszik az ember lábát, amelyben alig tud járni – mert ma ez a helyzet nálunk. Ha viszont fizet, akkor máris van kényelmesebb megoldás.

Az alábbiakban bemutatunk néhány kiragadott példát, amelyben a co-payment nőtt, illetve szerepe erősen megkérdőjelezhető, vagy legalábbis elgondolkoztató. Ha ön ennél is találóbbat tud, kérjük, írja meg az [email protected] címre.

A bölcsőde, ami elviszi a családi költségvetést

Mennyire várható el ma Magyarországon, hogy valaki három évig otthon maradjon a gyermekével, és a gyesből, illetve a gyedből boldoguljon? És ha nem, akkor a bölcsőde működtetése milyen mértékben az önkormányzat, szélesebb értelemben az állam feladata? Örök kérdések ezek, mindenesetre az önkormányzatok számára pár évvel ezelőtt lehetővé tették, hogy a bölcsődében térítési díjat szedjenek az étkezési díjon felül. Ezzel az állam – az önkormányzatokon keresztül – voltaképpen a szülőkkel pótoltatja ki a bölcsődék fenntartási költségét. Sorra kaptak is az alkalmon a helyhatóságok. Egy Budapest környéki kisváros az elsők között élt a lehetőséggel, és a család jövedelmétől függő, sávos díjfizetési rendszert vezetett be. A nagyon kevés jövedelemből gazdálkodóknak nem kellett fizetni egy fillért sem, de a felső határt körülbelül havi 25 ezer forintnál húzták meg, ebben persze nem volt benne a havi durván 8 ezer forint körüli étkezési díj. Ráadásul a bölcsi még havi 500 forintos alapítványi díjat is kért a szülőktől, arra hivatkozva, hogy a tönkremenő játékokat folyamatosan ebből pótolják.

Idén szeptembertől a város szintet lépett. Eltörölte a térítési díj felső korlátját, így már az egy főre eső családi rendszeres jövedelem egynegyedét lehet beszedni minden egyes gyerek után. A határ a csillagos ég, most már nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy valaki havi 50-60 ezer forintot fizessen ki gyermekenként a szolgáltatásért. És erre jön rá persze a 8 ezer forintos étkezési díj és az 500 forintos alapítványi cech. Ekkora összegből pedig már egy magánbölcsőde is bőven kifizethető. És "persze" folyékony szappant, szalvétát, zsebkendőt is vinni kell a bölcsődébe, ahol elmondják, hogy örülnek annak, ha nagyobb adag gyümölcsöt visz be a szülő (hogy azt egyék a gyerekek pár napig, mert a bölcsi által felszolgált adag nem túl sok), és szóba hozzák, az udvari játékok festésére, javítására, ahogyan eddig, úgy a jövőben is várják a jelentkezőket.

©

A gipsz, amivel ön nem fog járni

Ha eltörte a lábát, és be kell gipszelni, akkor érdekes választás elé állítja a magyar társadalombiztosítás. A hagyományos, vagyis nehéz, és víz alá nem tehető csontrögzítő ingyen (vagyis a befizetett járulékai fejében) jár. A talptól combközépig érő gipsz simán nyomhat 5-6 kilót is, amivel elég nehézkessé válik a mozgás.

Ezzel szemben a könnyű vagy műanyag gipsznek mondott, valójában poliuretán gyantával átitatott üvegszálból készült rögzítőpólya csak 20-30 dekagramm, és még vízálló is. További előnye, hogy tisztán is tartható, és például a gyerekeknél a trauma okozta ijedtséget feledteti, hogy különböző színekben választható. A műanyag gipsz nem is túl drága, a gyógyászatisegédeszköz-boltokban mérettől függően 1300-2300 forintért lehet kapni. Más kérdés, hogy a traumatológián a gipszmester a fiókból szolgálja ki az ilyen „extra igényeket”, és a tarifa tetszőleges, rendszerint több ezer forintra rúg. További kiadás lehet, hogy a műanyag gipsz nem bírja az aszfaltot, ezért célszerű hozzá speciálisan erre a célra készült, biztonságos cipőt vagy szandált is beszerezni – további 4-6 ezer forintért.

©

A szuri, ami a szülőnek is fáj

A kötelező oltások mellett számos szabadon választható, ajánlott vakcina van, ezek nem járnak alapból, de ki ne szeretné beadatni a gyerekének? Egy rotavírus elleni oltás ára például ma 42 ezer forint, ám amikor elballag az ember a gyerekével a doktorhoz, ott további pár ezer forintot is legombolhatnak róla, csak azért, mert a gyerek megszúrása külön munka. A rota azért érdekes példa, mert kétszer kell beadni, így a szuri után is kétszer pár ezer forintot fizettetnek ki a szülővel. Azt azonban kevesen tudják, hogy ennek a szolgáltatásnak is van olcsóbb, sőt ingyenes szintje, hiszen a díj kiszabása opcionális. Mivel szabad orvosválasztás van, vannak olyan rendelők, ahol ingyen is beadják az oltásokat, de a tájékozatlanabb szülőket könnyen palira lehet venni, hiszen nem feltétlenül tudják ezt.

Esküvő – a boldogságnak ára van

Bár a gigantikus esküvők tartása sokak álma, ma is vannak olyanok, akik szűk körben, különösebb felhajtás nélkül mondanák ki az igent, élve azzal a jogukkal, hogy elvben ezt az állam ingyen biztosítja a számukra. Valóban ingyen? Szó sincs róla, a házasságkötés is csak elvben ingyenes, ugyanis az önkormányzat jóindulatán vagy bevételmaximalizáló képességén múlik, mi az az összeg, amit az ifjú párnak mindenképpen ki kell fizetnie.

A tényleg ingyenes esketésre a fővárosban például csak néhány kerületben van lehetőség, ráadásul fapados verzióra általában hétköznap, munkaidőben van mód, sőt, akadnak olyan önkormányzatok is, ahol csak a hét egyetlen napján, és ezek az időpontok jellemzően több hónapra előre foglaltak. A legtöbb önkormányzatnál a terembérletért mindenképpen pénzt kérnek, de láthatóan ebben sincs semmilyen egység. Az árak ugyanis 5-100 ezer forint között szórnak (több kerület biztosít valamilyen kedvezményt, a helyi lakosoknak akár százszázalékosat is). Ha ön a saját kertjében vagy kedvenc kocsmájában szeretné a polgári szertartást lezavarni, akkor ezért tipikusan 60-70 ezer forintot kell fizetnie, de van olyan önkormányzat is, amely maga határozza meg, hogy egyáltalán mi lehet a külső helyszín.

©

Az is változó, hogy a terembérletben mi van benne. Van például olyan önkormányzat, ahol csak az anyakönyvezető díját foglalja magában, és ezen felül mindenért külön fizetni kell. A pezsgőt poharanként 300-700 forintért mérik a hivatalban – pedig nem kocsmáról van szó, és ráadásul azt sem kérdezik meg, hogy Törleyt vagy Don Perignont szeretne-e az ifjú pár. Csak azt, hogy „száraz, édes vagy alkoholmentes legyen?”

A szertartáshoz kapcsolódó zene is sokszintes szolgáltatás, és aki saját dalokat visz, annak 9 ezer forintért hajlandóak megnyomni a lejátszón a gombot. Szintén feláras lehet a versmondás, a közös gyertyagyújtás, a homokszórás vagy a virágeső – ezek ára 4-10 ezer forint között mozog. „Vidékre kell menni, ahol „csak” a pezsgőért, a zenéért, a gyertyáért és a virágért kérnek pénzt. Mi csak egy-egy szál virágot kértünk a szülőknek, zene volt és gyertya, így egy vidéki kisvárosban 10 ezer alatt kihoztuk” – ad tanácsot egy érintett.

A tarháló iskola

Szeptember első heteiben a szülők újra és újra szembesülnek azzal, hogy az ingyenesnek mondott állami iskola a valóságban milyen sok co-payment szintet rejt. Az utóbbi pár évben pedig látványosan megnőtt a szülői kiegészítések szükségessége, ami arra utal, hogy a fenntartó egyre kevésbé tudja garantálni az intézmények normális működését.

A tanárok jellemzően méltatlanul nehéz helyzetben vannak, a szülői értekezleteket rendre azzal kezdik, hogy hivatalosan nem kérhetnek egyetlen forintot sem a szülőktől, de... Ez a szülőin tulajdonképpen el sem hangozhatna, ám a valóságban hamar kiderül, hogy ha a gyerekeknek a normális feltételeket szeretnék biztosítani, akkor suttyomban „osztálypénzt” kellene szedni, vagy hallgatólagosan megállapodni abban, hogy az intézmény alapítványi számlájára rendszeres befizetéseket teljesítenek a szülők, szigorúan önkéntesen. A szabályokat általában úgy játsszák ki, hogy a tanárok hivatalosan nem tudnak a szervezett pénzgyűjtésről.

A szülők nem extra luxusra gyűjtenek, hanem WC-papírra, szalvétára, esetleg olyan kiegészítő könyvre, ami sokkal jobb, mint a hivatalos tankönyv. Olykor fizetni kell akkor is, ha azt akarjuk, hogy a gyerek megfelelő mennyiségben és minőségben kapjon zöldséget és gyümölcsöt az étkezésekhez.

Hiába számít ez szürkezónának a rendszerben, az iskolák ma már elértek arra a szintre, hogy nyíltan tarhálnak – kényszerűségből. Sok helyen most már arról van szó, hogy a szülőknek kell perkálni, ha leszakadt a WC ajtaja, és nem akarja, hogy a tornateremben olyan padok legyenek, amelyektől szálka megy a gyerek fenekébe. A kerítésmázolásra, az osztályterem festésére és az udvartakarításra sincs szinte soha pénz, a szülők azt is megoldják saját anyagból, saját munkával.

©

A háztáji nyelvvizsga

Milyen nyelvvizsgát ismer el a magyar állam – például az egyetemi felvételihez vagy a diplomához, amelyhez kötelezően előírja a teljesítést? Természetesen a hazai, magyar hátterűeket, a nemzetközieket pedig csak honosítva. Csakhogy az olcsóbb, magyar „háztáji” vizsgarendszerek külföldön – és sok esetben a hazai munkaerőpiacon is – fabatkát sem érnek, ezért a témát komolyan vevők a ténylegesen mindenhol használható külföldi vizsgák felé kénytelenek fordulni. A magyar állam bizonyos értelemben nem pártolja őket, hiszen például azt a nemzetközi angol nyelvvizsgapapírt, ami a Harvardra, a Stanfordra, a Yale-re, Cambridge-be, Oxfordba és a világ összes valamirevaló egyetemére jó alap, a magyar intézmények csak 10 ezer forintos honosítási díj befizetése után fogadhatják el. Itthon hiába mutogatja bárki a világszerte elismert nyelvtudását, azzal semmire sem megy, majd csak akkor, ha még külön fizet érte.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Fizeti szurkolói koronavírustesztjét a DAC a vasárnapi örökrangadó előtt

Fizeti szurkolói koronavírustesztjét a DAC a vasárnapi örökrangadó előtt

Emlékérmét bocsátott ki az MNB az Állami Számvevőszék tiszteletére

Emlékérmét bocsátott ki az MNB az Állami Számvevőszék tiszteletére

PM: A hitelmoratórium automatikusan meghosszabbodik

PM: A hitelmoratórium automatikusan meghosszabbodik