Rezsicsökkentés: Elfogytak a könnyű győzelmek

Fülöp Máté

– A kormány azért vetett szemet a nukleáris alapra, hogy tovább lehessen csökkenteni a lakossági áram árát. Van ennek értelme?

– Az elképzelés, hogy a központi nukleáris pénzügyi alapból aktuális kormányzati célokra különböző összegeket vonjanak ki vagy ne fizessenek be, nem új. 2001-ben a kamatokat nem akarta megfizetni a kormány, a 2012-es üzemidő-hosszabbítást követően pedig azzal az indokkal lett 5 milliárddal karcsúbb az erőmű befizetése, hogy ha a reaktorok tovább működnek, az egyes évekre jutó összeg csökkenthető. Vagyis csak a cél új: a rezsicsökkentés folytatása.

– De miért a nukleáris pénzügyi alaphoz kell hozzányúlni ennek érdekében?

– Mert nem nagyon van már más. Idézzük csak vissza a rezsicsökkentés eddigi három menetét! Az elsőben egyértelműen a multinacionális cégeket terhelték meg úgy, hogy visszavágták az árrésüket. A másodikban a hálózathasználati díjakat a lakossági piacon 9–10 százalékkal lejjebb szorították, amit a középvállalati körben olykor 40 százalékos emeléssel kompenzáltak. A harmadik menet azonban már az állami bajnok, az MVM Magyar Villamos Művek bőrére ment: neki kellett lenyelnie az árcsökkentést, aminek az lett a következménye, hogy 2014-ben a nyeresége, amit egyébként egyből befizetett a költségvetésbe, drasztikusan csökkent az előző évihez képest. Ezt azért érdemes feleleveníteni, mert mindez a Paksi Atomerőmű gazdasági mutatóiban is visszaköszön: tavaly úgy csökkent a nettó árbevétel 6,8 százalékkal, hogy az erőmű éppen ugyanennyivel többet termelt, mint 2013-ban. A nukleáris alapba évente befizetendő összeghez a kormány azért nyúlna hozzá, mert máshol már nincs tér. Elfogytak a könnyű győzelmek.

– Mire költhető el a központi nukleáris pénzügyi alapban összegyűlt 243 milliárd forint, és mi következik abból, ha ezt a kormány más célra csatornázza át?

– Az eredeti cél az, hogy az itt gyűlő összeget 2032–2037 között Paks I. leállítása után a bontási költségekbe forgassák be annak érdekében, hogy ez a teher ne egy az egyben szakadjon rá az akkori költségvetésre. Ezt ma csak a költségvetési törvény védi, ahhoz hasonlóan, ahogyan a társadalombiztosítási alapokat; ezen túl csak a hit van, hogy az Országgyűlés felelősen nyomon követi ezeknek az alapoknak a működését. A befizetett összegről annyit biztosan tudunk, hogy a magyar költségvetés nyilvántartja. Tehát az alapban lévő 243 milliárd forint létezik, még akkor is, ha fizikailag nem őrzik sehol. Ez a gyűjtőszámla azáltal hízik, hogy az erőmű évi 20-21 milliárdos befizetésén túl az állam is utal 10 milliárd forintot az alapba. Az éves befizetések egy része a nukleáris alap működésére megy el, most éppen 12 milliárd forint. Ebből fizetik például a nagy sugárzású hulladék ideiglenes elhelyezését az erőmű területén kialakított tárolókban; a végső elhelyezés még nincs megoldva. A tárolók üzemeltetését és folyamatos bővítését szintén az alap fizeti, évente 6-7 milliárd forintot. Komoly tétel a nukleáris technológia népszerűsítésére szánt évi 1 milliárd forint is. Az alapba évente befizetett 30 milliárd forintból rövid távon és rendszerszinten elvileg 18-20 milliárdot lehetne lecsípni. Ez a pénz 2015-ben, 2016-ban vagy 2017-ben senkinek nem hiányozna, ezért ha a kormány a 2018-as választási évre újabb rezsicsökkentéssel akar politikai sikert kovácsolni magának, ebből az összegből érzékelhető áramdíjcsökkenést produkálhat. Az évi 400 milliárdos forgalmú lakossági árampiacon ez lehetőséget teremthet 4-5 százalékos csökkentésre.

Az atomhulladék-lerakó bejárata Bátaapáti közelében

Paksi Atomerőmű

– Ennek a pénznek a megbolygatása nem volna felelőtlenség?

– Azzal mindenki tisztában van, hogy erre a pénzre szükség lesz. Többször, több kormány alatt is végigszámolták már, hogy önmagában az így összegyűjtött összeg sem lesz elég a paksi erőmű lebontására és a keletkező hulladék kezelésére. Ha az eddigi metódus szerinti befizetések megmaradnának, akkor a Paks I. első blokkjának lekapcsolásáig még hátralévő 17 évben talán 600 milliárd forintra hízhatna a mostani 243 milliárd. A radioaktív hulladékokat kezelő állami cégnek azonban konkrét menetrendje van a 2130-as évekig, és a szükséges költségeket 1650 milliárd forintra teszi. Ennélfogva a befizetések és az alap gyarapodásának hosszú távú felfüggesztése vagy megszüntetése nem járható út. Úgy látom, hogy az eddig összegyűjtött pénz védve lehet az átcsatornázástól, mert ha a költségvetés elvonná, nemzetközi színtéren olyan viták lennének belőle, ami a kormány számára nem tenné kifizetődővé ezt az akciót. Ráadásul ennél egyszerűbb azt előírni, hogy 20 milliárd helyett az erőmű jövőre csak mondjuk 5 milliárdot fizessen be az alapba.

– A hivatalosan csak vitairatnak elismert dokumentumból kiolvasható, hogy ezzel a lépéssel 1,86 forinttal tudnák lejjebb szorítani a kilowattórára számított paksi termelési árakat. Mit szólhat ehhez Brüsszel?

– Az Európai Unióban Magyarországon kívül még 16 tagállamban használnak hatósági árat a lakossági fogyasztásban, így téves feltételezés, hogy Brüsszel megakadályozná ezt a fajta átcsoportosítást. Sőt csak ezt engedné meg, mivel a költségvetésből tilos szubvencionálni a rezsicsökkenést. Az viszont megengedett megoldás, hogy címkézett termelést, kontrollált módon, kizárólag egyetemes szolgáltatási célokra körülhatároljanak. Ez Paks esetében úgy oldható meg, hogy a 15,6 terawattóra termelésből a kormány megcímkéz 9 terawattórát mint lakossági fogyasztási szükségletet, és ezt lényegében önköltségi áron adja át az egyetemes szolgáltatóknak.

– Tehát külső fék nem lesz. És belső?

– Ha a lakosság nagy része megértené, hogy a hozam nélküli értékesítés a következő generációknak veszteséget okoz, akkor ez az elképzelés elő sem került volna az asztalfiókból. Az szpáhikultúra, hogy nem az én problémám, honnan lesz pénz húsz év múlva a Paksi Atomerőmű lebontására, ennél sokkal fontosabb, hogy hogyan lehet még 300–500 forinttal kisebb a villanyszámla. A politika felhasználja, hogy a választópolgárok zömének gazdasági alaptudása színvonaltalan.

– Mennyire illeszthető be a paksi tartalék einstandolása abba a nagy képbe, hogy az állam két év alatt csaknem ezermilliárd forintból megvenné az egész hálózati rendszert is?

– Ez ugyanannak a történetnek a másik olvasata. Ha állami lesz a villamosenergia-rendszert kiszolgáló infrastruktúra is, akkor még egyszer lehetőség nyílik rezsicsökkentésre. Ha a választások előtt még faragnak a számlákon, akkor az állami tulajdonú hálózati cég nem fog az esetleges tarifacsökkentéssel keletkező vesztesége miatt bírósághoz fordulni.

Fülöp Máté

– Ez a valódi oka az állami bevásárlásoknak?

– Az állam eddig szinte csak olyan szolgáltatókat vett meg, például a Főgázt, az E.On gáztárolóit és gáznagykereskedő cégét, amelyek korábban is szabályozott piacon működtek. Ezek felett a – főleg az árképzésre vonatkozó – kontroll korábban is megvolt, így a tulajdonszerzés nem növeli az állam érdemi lehetőségeit. A pluszt az ebből nyerhető politikai potenciál jelenti.

– Mit ért ezen?

– Ehhez érdemes egy pillantást vetni a nemzetközi folyamatokra. A Magyarországon is jelen lévő energetikai multik évek óta küszködnek azzal, hogy anyaországi feladataik ellátásához több forrásra lenne szükségük. Ezért a régiónkban kissé visszavonulnának, mert olyan területekre koncentrálnának inkább, mint Törökország vagy sok dél-amerikai, afrikai vagy ázsiai ország, ahol Európával ellentétben valódi dinamika van a szektorban. A cégek eladni szeretnének, de azzal, hogy csak az állam vásárol, kialakult az „oszd meg és uralkodj”. Mindenkinek megéri beállni a sorba. Ennek pedig az az ára, hogy erről az oldalról nem hangzik el komoly kormánykritika. Másrészt a már beárazott cégek megvételével a kormány egy olyan, 700-800 milliárdos eszköz- és vagyonértékű halomra ülhet rá, amelyben évi 100 milliárd forintos beruházási kényszer is jelen van.

– Igazolható-e bármivel, hogy állami kézben hatékonyabbá válhat a szektor?

– Ezt nem tartom elképzelhetőnek. A villamos energetikában most indult el egy elképesztő méretű innovációs boom, amely alapvetően megváltoztatja az eddig ismert, klasszikus értékláncolatot. Azt a vertikális viszonyt, ami a termelőtől egy piramis csúcsán ért el a fogyasztóhoz, lényegében el kell felejteni. A viszonyok éppen a lakossági fogyasztóknál alakulnak át a leginkább. Aki például napelemet tesz a háztetőre, termelővé is válik – a rendszer a korábbi nagy egységek helyett egyre inkább sok kicsiből áll össze. Ez végeredményben épp a hálózatokra helyezi át a súlypontot, ami temérdek pénzbe kerül majd. Ez nálunk eleve hátrányt fog jelenteni, mivel az állami tulajdon egyik indoka éppen az, hogy olcsóbban működtetik a hálózatot. Az reálisabb jövőkép, hogy a magyar hálózatirányítás egyre kevésbé lesz hatékony és modern, pláne hogy már arra az innovációs és munkakultúrára sem támaszkodhat, amit az elmúlt két évtizedben mégiscsak a multinacionális cégek terjesztettek el az iparágban.

SZABÓ M. ISTVÁN