Vlagyimir Putyin megbízható fegyverhordozója volt az utóbbi negyed évszázadban Dmitrij Medvegyev. A kitartó hűség elnyerte jutamát, a politikus volt már államfő is, most éppen Oroszország miniszterelnöke, s állítólag több mint egymilliárd dolláros vagyont gyűjtött össze szerény fizetéséből. Persze nem hivatalosan: a rezidenciák és egyéb vagyontárgyak többsége – legalábbis papíron – egy obskurus alapítvány tulajdonában vannak.

Sokan meglepődtek, amikor Putyin 2007 végén egyértelművé tette, azt támogatja, hogy az addigi első miniszterelnök-helyettes Dmitrij Medvegyev vegye át tőle az ország vezetését. Viszont négy évvel később – amikor az alkotmány értelmében Putyin már visszavehette az államfői tisztséget – senki sem döbbent meg igazán azon, hogy Medvegyev szó nélkül adta át a helyét, s meg sem próbált még négy évig a világ legnagyobb országának első embere maradni.

A 2008-as meglepetést az okozta, hogy az 1965-ben, Leningrádban – Putyin városában – született Medvegyevet Putyinnál jóval liberálisabb politikusként tartották számon, s ezért sokan úgy vélték, az átmenetileg oldalra lépni – azaz a kormányfői székbe átülni – kényszerülő államfő mögött álló titkosszolgálati és katonai lobbi, a” szilovikok” klánja nem fogja megengedni a már akkor is “illiberális” ország “fellazítását”. Például az állami tulajdon gazdaságban betöltött szerepének a csökkentését, illetve a magánvállalatot szerepének az erősítését. A választás végül mégis Medvegyevre esett, aki meghálálta a bizalmat: szavakban ugyan változást ígért – harcot hirdetett a korrupció és a bürokrácia ellen, s programot kezdett az ország modernizálására – a fontos kérdésekben azonban mindig úgy cselekedett, ahogy mentora kérte tőle. 2008-ban például ő adott utasítást a Grúzia elleni háborúra, majd az ő országlása idején vált a hivatalosan Grúziához tartozó Abházia és Dél-Oszétia de facto Oroszország részévé.

A hangzatos szavak és programok ellenére a bürokrácia nem épült le, a korrupció nem csökkent, s nem jutott messze a modernizálási terv sem. Létrejött ugyan az orosz “Szilícium-völgy”, azaz a szkolkovói innovációs övezet, ám a világ legjobb elektromos autói és telefonjai még mindig nem “Made in Russia” felirattal készülnek. Bár az áttörés elmaradásában az is közre játszott, hogy Oroszország pont Medvegyev elnökségének éveiben élt túl egy súlyos gazdasági válságot, az is egyértelművé vált, hogy a politikus az államfői székben igyekezett minden kockázatot elkerülni. Azaz ugyanúgy viselkedett, mint politikai pályája korábbi szakaszaiban: ahogy Leningrádban a polgármesteri hivatalban tevékenykedő Putyin munkatársaként, majd később az államfő adminisztrációjának helyettes-vezetőjeként, majd főnökeként, és később miniszterelnök-helyettesként, mindvégig ellentmondás nélkül tette azt, amivel megbízták. A medvegyevi négy év második felére egyértelművé vált, hogy a helycsere ellenére Putyin maradt az ország ura, s amikor 2011-2012-ben – az eredeti állapotot visszaállító újabb váltás hónapjaiban – tömegtüntetések törtek ki az ország nagyvárosaiban, a tiltakozók nem Medvegyev maradását akarták, hanem Putyin visszatérése ellen tiltakoztak.

A Putyinnal ellentétben értelmiségi és viszonylag jó anyagi helyzetben lévő családból származó, rengeteget olvasó, egyedüli gyerekként felnőtt Medvegyev fiatal korában is “jó fiú” volt, s csak nagyritkán makacsolta meg magát. Egyszer akkor, amikor az érettségi előtt felhagyott a tanulással, mert fülig szerelmes lett későbbi feleségébe, Szvetlanába, később pedig akkor, amikor – már végzett jogászként – inkább elveszített egy pert, mint hogy kenőpénzt fizessen az ügyben döntő bírónak. A leningrádi állami egyetem – csakúgy, mint Putyin számára – meghatározó állomás volt: mindkettőjüknek a leendő leningrádi/szentpétervári polgármester, Anatolij Szobcsak volt a tanára, aki magával vitte őket a polgármesteri hivatalba.

Ha hinni lehet az ismert orosz korrupcióellenes bloggernek, Alekszej Navalnijnak, akkor az első nagy szerelme mellett kitartó, egy gyermeket nevelő Medvegyev mára megváltozott, s már nem annyira zavarja a törvénytelen pénzszerzés. Az ellenzéki politikus által összeállított dokumentumok ugyanis arról tanúskodnak, hogy a Medvegyev ismerősei és barátai által működtetett nonprofit szervezetek tulajdonában  nagyértékű ingatlanok vannak Oroszországban és Olaszországban, s a vagyontárgyak összege eléri az 1,2 milliárd dollárt. Bár a miniszterelnök környezetében mindenki cáfolta a mesés vagyonról szóló “híreszteléseket”, az tény, hogy a legnagyobb vagyont felhalmozó orosz oligarchák ajándékoznak ingatlanokat a gyakorlatilag semmilyen munkát nem végző, hivatalos adatokat nem közlő alapítványnak, miközben a vezető állami orosz bankok is nagyösszegű hitelekkel támogatják a szervezetet. És az is igaz, hogy a dácsák nem Medvegyev nevén vannak ugyan, ám az ingatlanokat a kormányőrség védi, s a miniszterelnök és családja rendszeresen megfordul a palotákban.

A hatalmi eliten belüli viszályok létére utal, hogy Navalnij ennyire pontos információkat szerzett Medvegyev bizonyíthatatlan vagyonának létére. Az ellenzéki politikusnak egyebek mellett telekkönyvi kivonatai és drónokkal készített videói is vannak, s Oroszországban aligha lehetséges, hogy egy “rendszeren kívüli” blogger saját erőből ilyen információkhoz jusson. Sokkal valószínűbb az, hogy valakik – talán a „szilovikok” – súgnak neki, s az a céljuk, hogy a jövő tavasszal esedékes elnökválasztás után már ne ő, hanem egy megbízható, s évtizedes titkosszolgálati háttérrel rendelkező ember üljön a miniszterelnöki székbe.

Az aknamunka sikeresnek tűnik: a kormányfő népszerűsége csökken, a független közvélemény-kutatók szerint a lakosság fele azt szeretné, ha Medvegyev távozna a kabinet éléről. Ugyancsak Medvegyev ellen szól az a tény, hogy Putyin az utóbbi egy-két évben jelentős fiatalítást hajtott végre, s megszabadult sok, kipróbált régi harcostársától, ám az elnök egy közel egy évtizede elhangzott mondata reménnyel töltheti el.

Bízom benne, egyszerűen teljesen mértékben megbízom benne

 – mondta 2007-ben, amikor megerősítette, hogy Medvegyevet látná szívesen az államfői székben.