„Szeptember 5-én, szombaton este jelentette be a rádió az árleszállítást. (…) A Magyar Divatcsarnok dolgozói szombaton este röpgyűlésen beszélték meg az árleszállítással kapcsolatos tennivalókat. A következő másfél napon hatalmas munka várt a kereskedelem dolgozóira. Több millió új árjelzőcédula készült el szombatról vasárnapra virradó éjszaka az országban. Kicsiknek, nagyoknak egyaránt nagy örömet okoznak ezek az új kirakatok, az olcsó áruk.” Így számolt be 1953-ban az Árleszállítással a kormányprogramm megvalósításáért című diafilmjén a Népművelési Minisztérium – nem csoda, hogy órákkal a kötelező akciózás bejelentése után óriásit ment a Tumblr magyar részén, amikor valaki előbányászta az OSA Archívumból a diákat.

A hetven évvel ezelőtti anyagból nem csak azt tudtuk meg, hogy akkoriban még két m-mel írták a programot, de azt is, hogy ezer forinttal lett olcsóbb a varrógép és a rádió, 1150 forint helyett csak 800 forintba került egy bicikli, a nejlonharisnya árát 30 százalékkal csökkentették („az új árak még szélesebbre húzzák a mosolyt az amúgyis jókedvű lányok arcán”), és persze azt is, hogy mi a hátulütője mindennek. A moziknál az egyharmados árleszállítás után elfogyott minden jegy, a nagy budapesti Közértben alig győzték kiszolgálni a vásárlókat, miután a keksz árát 2 forintról 1 forint 60 fillérre vitték le – elnézve a képeket, nagyon idegesítő tömeg lehetett, amit úgy adtak el, hogy „Az üzletekben a vásárlók hatalmas tömege bizonyíthatja: az árleszállítás növelte dolgozó népünk jólétét, gazdagságát” –, de konzervért vagy kozmetikai cikkekért is óriási sor alakult ki. Sőt, ha kinézünk egy pillanatra a sikerpropaganda mögül, abba is érdekes belegondolni, miért szombat este kellett bejelenteni, hogy hétfő reggeltől gyakorlatilag mindent átáraznak, és mennyire kiszúrtak így a bolti dolgozókkal; persze logikus, egyébként senki nem vásárolt volna, ha korábban lehet tudni az új árakról.

Vásárló a Divatcsarnok megnyitásának napján 1957. január 2-án

Fortepan / Bauer Sándor

Arról, hogy a politikusok hogyan próbálkoztak – és buktak el – az árak rögzítésével, korábban már részletesen írtunk. Sok izgalmas kísérlet volt, a történelemben a leginkább látványos mindezek közül Diocletianusé, aki gyakorlatilag az összes termék árát megpróbálta saját maga meghatározni, majd amikor kiderült, hogy senki nem veszi komolyan, a népharag miatt a történelemben első római császárként lemondott. Lehet még sorolni a kisebb kaliberű, szintén sikertelen kísérleteket az árak fixálásáról, az viszont, hogy egy piacgazdaságban a kormány előírja a boltoknak azt, hogy akciózzanak, ahogy most nálunk teszik, példa nélküli a gazdaságtörténetben. Nyilván nem véletlenül: valójában az új rendelet követelményeit – 20 termékcsoport mindegyikéből egy-egy árut 10 százalékkal leértékelni a korábbi egy hónaphoz képest – a nagy boltok már most is teljesítik, csak ezután majd úgy kell tenni, mint ha ezt a kormány miatt tennék.

Hogyan döntsünk be egy gazdaságot? 5+1 kreatív technika haladóknak

Kisebb gazdasági válságot bármelyik lelkes politikus tud okozni, az viszont már hatalmas kitartást és néha több évnyi kemény erőfeszítést igényel, hogy sikerüljön teljesen tönkretenni egy országot, vagy épp egy kis válságból hatalmas, nemzetközi krízist teremteni. A közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkban ezúttal néhány profi módszert mutatunk be az elmúlt évezredekből és a közelmúltból, amelyekkel brutális válságokat sikerült összehozni.

A kampányszerű árleszállításoknak azért megvan a története Magyarországon, ilyenkor azonban, ahogy azt 1953-ban is tették, nem adtak szabad kezet a boltoknak, hanem központilag megmondták, milyen szintre kell levinni az árakat. Az Arcanum archívumában kutatva kiderül, hogy ez nem volt mindig egyszerű. A Zalai Hírlap 1966-ban például azt elemezte, hogy a néhány hónappal korábbi döntés után „a kiskereskedelem nem tudta kielégíteni az árleszállítás hatására jelentősen megnövekedett keresletet”.

Az élelmiszerek ügyét nem bolygatta az újság, de például azt megírta, hogy a ruháknál az alapanyagok gyártói nem tudták tartani a lépést a megugrott kereslettel, így a boltok kénytelenek voltak a raktárkészletüket leapasztani, hogy tudjanak miből akciózni. Sőt, „az árcsökkentett cikkek minőségével kapcsolatban is több kifogás merült fel”, több ruha például az első mosásban nemcsak összement, hanem a színét is elvesztette, nem sokkal később pedig szétfoszlott. (És most egy pillanatra próbáljunk belegondolni, vajon egy mostani kormánylap megengedne-e magának ennyi kritikus szembenézést a bajokkal – cserébe máris újra 2023-ban érezhetjük magunkat, ha ránézünk az oldal másik felén lévő cikkre arról, hogy az iskolások hazafias nevelésének homlokterében „a harmadikosoknál a fiúk katonai szolgálatra nevelése, a lányoknál pedig az anyaságra való előkészítés szerepel”.)

Modell a Fedosz Sikk nevű üzletében a Váci utca 11/b szám alatt 1965-ben

Fortepan / Bauer Sándor

Szintén egészen őszinte volt a Nógrád Megyei Hírlap, amikor 1973-ban arról írt, „felmerül a kérdés, hogy az árleszállításokra miért most és miért nem korábban került sor”. Nyilván a vörös farok arról, hogy „pártunk és kormányunk következetesen megvalósítja a határozatot” az életszínvonal növeléséről, nem maradhatott ki, de megvolt a válasz arra a kérdésre is, hogy miért csak akkor léptek így: „Azért, meg előbb megfelelő árukészletre volt szükség. Többet és olcsóbban kell termelni, csak ez után csökkenthetik az árakat”. Más kérdés, hogy a termelés nagy részét szintén az állam szabályozta, de arról már nem ment bele részletekbe az újság, hol érdemes keresni a felelősöket.

Az, hogy a szövetkezeti kisiparosok a kevés megmaradt szabad mozgásterüket kihasználva úgy spóroltak, hogy fix ár mellett gyengébb minőséget kínáltak, már ekkor sem számított újdonságnak. Az Országos Árhivatalt szinte az egész Rákosi- és Kádár-rendszer alatt vezető Csikós-Nagy Béla jóval korábban, már 1957-ben arról beszélt a Népakaratnak, hogy „ha jövőben ellenőrzés során megállapítjuk, hogy helytelen ármegállapításból jut a vállalat jogtalan nyereséghez, nemcsak a nyereségelvonás, de az árleszállítás iránt is intézkedni fogunk”.

De ahogy azt már bemutattuk a régi rendszer árpolitikáját elemző cikkünkben, az 1968-as gazdasági reformokkal az akciózást is átformálták: a fix és a maximált árú termékek mellett bizonyos termékeknél megengedték, hogy hatósági keretek között változzanak az árak, másoknál pedig teljesen szabadon lehetett hozzányúlni az árakhoz. Azt is ekkor tették lehetővé, hogy ha raktáron maradt készlet a szabadáras termékből, akkor azt az üzletek szabadon kiárusíthassák.

Addig jó, míg Kádár él, avagy le lehet törni az árakat a 3,60-as kenyérrel?

A Fidesz árrögzítő lépései nagyban emlékeztetnek a tervgazdaság árszabályozására, ám van egy nagy különbség a kettő között: az csak hiánygazdaságban tudott működni, igaz, túl nagy sikerrel még ott sem. Visszatekintés a 19 évig érvényes árcetlitől a határon megállított olajárakig. Ha valaki az erdőben jár, a mai napig találkozhat évtizedekkel ezelőtt eldobott tejes zacskóval.

Azért a gazdaság törvényei még az MSZMP-nél is erősebbek voltak, és néhány évtized után minden értelmét elvesztette a mesterséges árszabályozás. Addig is úgy működhetett, hogy az állam irányította a termelés nagy részét is, pénzt is adott erre, amíg volt miből, és mögöttük állt a KGST – most, hogy ilyesmikre már csak igény lenne, lehetőség nincs, a kormány inkább azt teszi kötelezővé, hogy az akciós újságokba minden bolt írja bele, kinek a jóindulatából kell csökkenteni az árakat.