Bár a férjemmel jelentős korkülönbség volt köztünk, soha nem tekintettem úgy rá, mint valamiféle apapótlékra. Örökmozgó, kreatív ember volt, aki hasonló szenvedéllyel űzte a hivatását, mint én. Nagyon szerettük egymást, szépen éltünk, az utolsó másfél évet leszámítva, minden nehézség ellenére, jól éreztem magam a házasságban. Két lányunk született.

Huszonkét évet éltünk együtt, hat éve halt meg. Az utolsó másfél évben hirtelen megöregedett. A munkából mosott rongyként jött haza. Éreztem, hogy sok mindentől fél. El tud-e látni bennünket anyagilag, elég jó apa, férj-e? Nehezen beszélt az érzéseiről, ezeket csak sejtettem. Bár az volt a megállapodásunk, hogy őszinték vagyunk egymással, kimondjuk az érzéseinket, ha fáj is, mert csak azzal lehet valamit kezdeni, amiről tudunk – mégsem volt képes megnyílni.

Békés természetű volt, soha nem emelte fel a hangját, de az utolsó évben hallottam ordítani. A halála előtt is kiabált a kisebbik lányunkkal, Blankával, aki akkor volt a legmasszívabb kamaszkorban, és iszonyú csatákat vívtak.

Ettől eltekintve mindvégig kifejezetten szoros volt a kapcsolatuk. A férjem kommunikatív ember volt, amint megtanult a kislányunk beszélni, jókat társalogtak. Megtanította sakkozni, és nagy meccseket játszottak. A nagyobbik lányunkat is szerette, de ő nem beszélő autista, ezért hozzá nehezebben találta meg az utat. Érezte, hogy Zorka okos, de nem tudott hozzá kapcsolódni.

Most jöttem rá, hogy mindig minden, Zorkával kapcsolatos helyzetben egyedül maradtam. Ennek a lelki súlyát jó lett volna nem egyedül vinni. Akkor természetesnek tűnt, hogy ez anyai feladat, de miért is? Amikor hazajött a munkából, vagy a nyaralásainkon ő kikapcsolt, és olvasott. Nem tűnt fel, el voltam foglalva a teendőimmel, meg aztán, az igazsághoz tartozik, hogy amihez autó kellett, azt zokszó nélkül vállalta.

Amikor viszont Zorka elkezdett írásban, tableten kommunikálni, kértem a férjem, vegyen részt legalább hétvégeken az otthoni terápiájában, ráadásul ezáltal közelebb is tudnának kerülni egymáshoz. Soha nem tette meg. Csak az utolsó évben kezdtek el beszélgetni, mert a gimnáziumban fel kellett készíteni Zorkát különböző tárgyakból, és kértem a férjemet, hogy legalább a kémiát vállalja ő. Végre elkezdtek kommunikálni, és lubickoltak ebben. Miért kellett erre 16 évet várni?

Azt a részt vállalta, ami neki komfortos volt. Nem tudatosan nem vett részt ennél több feladatban, hanem neki így volt természetes. Azt látta, hogy én pörgök, szívesen csinálom. Sokáig nem lehetett látni, hogy hullafáradt vagyok, és marha jó lenne, ha nem egyedül nyomnám. Amellett sokat dolgozott, én sem akartam terheket rátenni, amikor este hazajött. Mindent összevetve azt gondolom, hogy minden hiányosságával együtt egy meleg család voltunk.

Ami fájó pont nekem: a nyaralások. Most, hogy az egész kirobbant, a lányok is azt mondták, hogy szívesen emlékeznek a családi nyaralásainkra, de olyan, mintha hármasban lettünk volna. A férjem a nyaralásainkon teljesen ellazult, mindent rám hagyott, legfeljebb az utolsó napon jött le velünk a strandra, vagy kapcsolódott be bármibe.

"Váratlanul halt meg"

Az utolsó nyaralásunkon baleset érte, eltört a lába. Beszállították a kórházba, ott voltam a műtétnél, vártam rá, de csak nem hozták ki. Megszólalt a telefonom, és az orvos elmondta, hogy a műtőasztalon meghalt a férjem. Már majdnem befejezték a műtétet, amikor elkezdett összefüggéstelenül beszélni, és összeomlott a keringése. Mint kiderült, rossz állapotban volt az érrendszere. Nem tudtunk elbúcsúzni sem.

Nem éreztem súlyosnak a gyászom, ezért is kértem segítséget gyásztanácsadótól. Mint mondtam, az utolsó másfél évben több probléma akadt a férjemmel. Fáradt volt, ingerlékeny, szorongott. Ivott is. Nem látta be, hogy ez már függőség. Néha dülöngélt, beesett a gyerekek ágyába, amikor puszit adott nekik. Próbáltam vele beszélni, de nem vezetett eredményre.

A halála előtt egy-két nappal szokásosan együtt görkoriztam Zorkával. Nagyon ki voltam akadva. Azon járt az eszem, meddig kell ezt nekem még így csinálni? Így fogok a férjemmel leélni még akár húsz évet?

Következő nap megvolt a válasz a jövőnkre, mert meghalt. Életigenlő ember volt, számtalanszor megtapasztaltam az életszeretetét, éppen ezért az volt az érzésem, mintha feladta volna. Az a fajta küzdés, ami egész életében jellemezte, mintha elveszett volna a műtőasztalon.

Teljességgel felfoghatatlan dolog

Most, hat évvel később kiderült róla egy teljességgel felfoghatatlan dolog. Már többször kijött Blanka száján, hogy még nem áll készen, de majd szeretne valamit elmondani. Arról fog beszélni, ami a pszichológusnál kibukott. Amikor ez utoljára került elő, akkor a nagyobbik lányom odaült a húga lábához, megsimogatta és a tabletjére azt írta, hogy nyugi, Blanka, nekem is vannak szörnyű élményeim a papival.

Blankából kitört a zokogás, megölelte Zorkát, és azt mondta, akkor most kiböki. Blanka a pánikbetegsége miatt jár pszichológushoz, ott fogalmazta meg, hogy van valami rossz érzése, de nem tudja, hogy csak ő túlérzékeny, vagy tényleg nem normális, ami történt vele. A pszichológusnő nyitotta fel a szemét, hogy nem, nem normális! Elmesélte, hogy az apja kicsi kora óta rendszeresen abuzálta. Nem tudom ennek a részleteit, mert nem faggatom a gyerekeimet. Annyit tudok, hogy simogatásokról van szó, járt a keze mindenfelé. Kérdeztem, meddig tartott ez? Kiskamasz koráig, amikortól talán már tartott attól, hogy előbb-utóbb elmondja nekem is.

Az első két-három hétben zombiüzemmódban működtem. Nem tudtam senkivel megbeszélni, amit a lányaimtól megtudtam. Azt éreztem, iszonyúan megalázott engem, a kapcsolatunkat, a gyerekeinket, a családot. Elmondtam minden mocsoknak. Ekkora bűnt elkövetni! A saját lányaival! Olyan embertelen, undorító dolognak tartom, hogy ezt apaként megtette, hogy nem tudom felmenteni.

Vajon mire bukkannék még, ha tovább nyomoznék, ki volt ez az ember valójában? Soha nem éreztem féltékenységet, pedig fiatal lányokat tanított. Meddig kutakodjak, hol lenne ennek a vége? Hogy nem láttam, hogy mi történik? Kérdeztem Blankától, hogy nem vettem észre? Akkor történt, amikor én azt hittem, normális családi esemény zajlik. Esti mese, amikor mellé feküdt a férjem az ágyban. A simogatások, amelyek ugyan kényelmetlenséget, szégyent, rossz érzéseket okoztak a lányokban, de azt hitték, az apák ezt szokták csinálni. Miért is gondolnának mást, amikor egyébként tökéletesen szerethető édesapa?

Zorka szeretett kádban relaxálni. Esténként kapott gyertyafényes, habos fürdőt. Visszaemlékezve felötlött, hogy mentem be a fürdőszobába, és láttam, hogy a férjem keze a vízben. Mire gondol az ember jóhiszeműen? Hogy ellenőrzi a víz hőmérsékletét. Amikor Blanka ezt többedszerre tapasztalta, rákiáltott az apjára, hogy vegye ki a kezét. Kérdeztem, miért nem mondták el? Mert mindketten azt képzelték, nem hinném el.

Örülök, hogy kijött Blankából, mert kiskamasz korától kezdve elképesztő módon utálta a saját testét. Anorexiás időszaka is volt, és vagdosós is. Állandóan faggattam, honnan van ez, gyönyörű gyermek, tőlünk csak dicséretet kapott. Egyszerűen nem értettem. Megvan a magyarázata. Mint ahogy Zorka különös viselkedésének is. Ő egy végtelenül szelíd auti, soha senkit nem bántott életében. Kivéve az apját. Az egyetlen ember, akire időnként lesújtott, méghozzá nagyon durván, az az apja. Valahogy jelezni akart, hogy ez az ember nem oké.

"Nem tudok nagyobb bűnt elképzelni ennél, ami egy családban történhet"

HVG Könyvek

Fogalmam sincs, mi lesz a folytatása. Ha ez megtörténhetett, akkor mi volt igaz? Apja halálakor Blanka 17 éves volt, és mit sem sejtett arról, hogy az apja ártott neki. Mélyen gyászolt. Sokszor akaszkodtak össze, ezért iszonyatosan megviselte, hogy úgy ment el az apja, hogy nem tudtak megbékélni. Minden hónapban végigzokogta a fordulónapot.

Most, hat évvel később, a pszichológus által megvilágosodva óriási harag dúl benne. Éppen azért, mert nagyon szerette az apját, és azt éli át, hogy teljességgel elárulták. Féltem őt. Nem tudom, valaha is el tudja-e engedni ezt az iszonyatos csalódást, indulatot, amit most érez.

Hosszú ideig férfigyűlölő volt. A pszichológussal összerakta, mi lehetett ennek az alapja. Azóta is jár hozzá, reménykedem, hogy a segítségével sikerül valahogy megbékélnie. Zorka is szerette az apját, de az ő kapcsolódása másmilyen, és nem akar segítséget. Azt mondja, ő ezt lezárta, nem akar ezzel foglalkozni.

Mindössze két hónapja derült ki ez az egész szörnyűség. Azon gondolkodtam, ki a bánatnak tudnám elmondani a történteket. Rengeteg ember ismeri a férjemet, sok közös barátunk van. Ha a lányomban megfogalmazódott, hogy nem hiszek neki, akkor ők végképp kételkednének. Azt gondolnák, két kis hisztis csaj félreértelmez ártatlan apai gesztusokat. Olyan szinten volt piedesztálra emelve a férjem mindenhol, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, nem hinné el senki, amit mondok.

Azt az egyet tudom, hogy önös érdekből nem akarok haragudni a férjemre, mert az engem tenne tönkre. Ő a múltam része, bármi is történt. Valahogy úgy kell tudnom elhelyezni ezt a piszkos fejezetet, hogy megőrizhessem, amitől a házasságunk szép volt. Eltettem az összes fényképét, nem akarom látni, a ruháit elvittem egy jótékonysági szervezetbe, nem mentünk halottak napján sem a temetőbe – nem büntetésképpen, hanem mert képtelen voltam. Közben azt magyaráztam Blankának is, hogy nem tudom kitörölni az apját az életemből. Nem érezném igaznak, hogy az egész 22 évünk egy nagy szemétkupac.

Ami az abúzust illeti… fogalmam sincs, mi legyen. Azzal is kell kezdeni valamit. Az még előttem áll, hogy megbocsássam. Rengeteget gondolkodtam, sok minden megvilágosodott, meg nyilván lesz, ami később esik le. Mindig hittem, hogy amire figyelmet fordítunk, oda megy az energia. Nem akarok ebbe a szükségesnél több energiát tenni, mert máshová kell tennem.

Bízom benne, hogy az élet majd elém hozza, hogyan lehet ezt feldolgozni, most nem szeretnék ezen többet rágódni. Megbocsátani nem tudok, de nem akarom magam mérgezni a haraggal. Ez megy is, mert annyi szép emléket őrzök a férjemről a gyerekekkel kapcsolatban is, ami ugyan nem ellensúlyozza, amit tett, de fékezi az indulataimat. Érzem, hogy valószínűleg le kell majd egyszer vezetnem a dühömet, talán kimegyek a Normafához kiüvölteni, vagy veszek egy bokszzsákot, nem tudom. De még nincs itt az ideje.

A gyerekekkel kapcsolatban szörnyű tehetetlenséget és aggodalmat érzek. Bánt, hogy miért nem vettem észre. Ám a múlton nem tudok változtatni. Mit tehetek most értük? A jelenre fordítom minden energiámat. Intenzív életet élek, ezért túl sok időm nincs is a töprengésre.

Amíg nem tárult fel a családi titok, addig rengeteget beszélgettem az elhunyt férjemmel. Volt egy játékunk, ha segítséget kellett kérni valamihez, csak felszóltunk: hú, el kellene érni ezt a buszt, intézd már el, lécci! Blanka most azt mondja, ha ő ezeket elkövette, akkor mi kihez beszéltünk, hiszen akkor nincs ott, ahol gondoltuk. Vagy bocsánatot nyert odaát? Hát, mi még nem tartunk ott.

A fenti cikk Singer Magdolna Élethazugságok című könyvének szerkesztett részlete. A kötetet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.