Különféle szektákban és kultuszokban időről időre feltámad a meggyőződés, hogy egy bizonyos napon eljön a megváltó, és a hívők elnyerik jutalmukat. Minden ilyen esetben azt halljuk, hogy az üdvözülés kezdetét egy kataklizmaszerű esemény, a „világvége” jelzi majd. Bár eddig minden ilyen jóslat hamisnak bizonyult, a történelem arról tanúskodik, hogy közvetlenül az ilyen jóslatok nyilvánvaló kudarca után különös dolgok szoktak történni. A szekta tagjai, ahelyett hogy kiábrándultan hazakullognának, inkább megerősödnek hitükben. Nem érdekli őket, hogy nevetségessé válnak az emberek előtt, dogmáikat bizonygatva, új híveket toborozva járják az utcákat.

A Minnesotai Egyetem három társadalomkutatója – Leon Festinger, Henry Riecken és Stanley Schachter – egy chicagói szektába beépülve szerette volna ezt a folyamatot dokumentálni. Elhatározták, hogy mint újonnan megtért hívek beépülnek a csoportba, és fizetett embereket is visznek magukkal. Letehetetlen könyvük, a When Prophecy Fails (Amikor a jövendölés elbukik) élményszerűen tárja elénk, mi történt a csoportban a megjósolt katasztrófa előtt és után.

A felkészülés ideje

A szekta kicsi volt, követőinek száma sosem haladta meg a harmincat. Az egyik vezetőjük egy középkorú férfi volt, a másik pedig egy nő; őket a kutatók közleményükben dr. Thomas Armstrong és Mrs. Marian Keech néven szerepeltették. Dr. Armstrong orvos volt, egy egyetem orvosi rendelőjében dolgozott, régóta érdeklődött a miszticizmus, az okkult jelenségek, a repülő csészealjak iránt. A figyelem és a közös tevékenység középpontjában azonban Mrs. Keech állt, aki pár hónappal korábban elkezdett üzeneteket kapni bizonyos spirituális lényektől, „Pártfogóktól” (Guardians), egy idegen bolygóról.

A Pártfogók üzeneteinek megvitatása és értelmezése mindvégig a csoport tevékenységének fókuszában állt, de még nagyobb jelentőségre tett szert azután, hogy új elem jelent meg az üzenetekben: katasztrófa közeledik, üzenték a Pártfogók, özönvíz, amely az egész világot elborítja. A híveket érthető módon megijesztette az üzenet, de hamarosan megnyugodhattak, hogy ők és mindazok, akik hisznek a Mrs. Keech kezén átáramló tanokban, életben maradnak, mert az elemi csapás előtt űrhajósok érkeznek majd a Földre, és a híveket repülő csészealjaikon biztonságos helyre, feltehetően egy másik bolygóra szállítják.

A mentőakció részleteiről keveset lehetett tudni, kivéve, hogy a híveknek beszállásra készen kell várakozniuk − jól be kell gyakorolniuk a jelszavakat, amiről ők és a megmentők fölismerik egymást, és minden fémtárgyat el kell távolítaniuk a ruháikból, mert aki fémet visel magán vagy tart a ruháiban, annak „rendkívül veszélyes” repülő csészealjon utazni.

A kutatók a készülődés heteiben a csoport tagjainak viselkedését tanulmányozva két különös dologra lettek figyelmesek. Egyrészt arra, hogy a szekta tagjainak a hitrendszer iránti elkötelezettsége igen magas fokú volt. Annak biztos tudatában, hogy hamarosan elhagyják a halálra ítélt Földet, visszavonhatatlan lépéseket tettek. A hívek közül sokan feladták állásukat vagy elhanyagolták tanulmányaikat, hogy minden idejüket a mozgalomnak szentelhessék. Olyanok is akadtak, akik elajándékozták vagy elszórták ingóságaikat.

A hívek „özönvíz előtti” cselekedeteinek másik fontos vonása a cselekvés hiánya volt. Ahhoz képest, hogy mennyire meg voltak győződve hitük igazságáról, meglepően keveset tettek azért, hogy terjesszék az igét. Kezdetben nyilvánosságra hozták ugyan a közeledő katasztrófa hírét, de nem próbáltak új híveket toborozni.

A csoport hittérítő tevékenységtől való ódzkodásának sok más jele is volt azon kívül, hogy szinte semmilyen kísérletet sem tettek az emberek személyes meggyőzésére. Szigorú titoktartás mellett bonyolították ügyeiket, kerülték a nyilvánosságot, a sajtó érdeklődését pedig következetesen elhárították.

Az özönvíz előestéjén a szekta tagjai megkezdték az aznap éjfélre várt űrhajó érkezésére való végső előkészületeket. Teljesen hétköznapinak látszó emberek – háziasszonyok, egyetemi hallgatók, egy gimnazista fiú, egy könyvkiadó, egy orvos, egy vaskereskedésben dolgozó alkalmazott és az édesanyja – teljes komolysággal vettek részt a tragikomédiában. Az utasításokat a csoportnak attól a két tagjától kapták, akik időről időre érintkezésbe léptek a Pártfogókkal.

Amikor már nagyon közel volt az indulás kitűzött időpontja, a hívők csöndes várakozásba merültek. Szerencsére a kutatók tudták a dolgukat, és részletesen beszámoltak ezeknek az emlékezetes perceknek az eseményeiről. Az utolsó tíz percben a nappaliban együtt volt a csoport, és feszültség vibrált a levegőben. Aztán az óra elütötte az éjfélt, és a hívek mozdulatlanul ültek a helyükön.

Fordulat éjfél után

Azt várta volna az ember, hogy lesz valami látható reakció, de nem történt semmi. A jelenlévők nem beszélgettek egymással, kétségbeesés és zavartság töltötte be a levegőt. A csoport újra kielemezte a jóslatot és a többi üzenetet. Dr. Armstrong és Mrs. Keech újra megvallották hitüket. A hívők szorult helyzetüket taglalva egyik magyarázatot vetették el a másik után.

Hajnali 4 óra felé aztán Mrs. Keech keserű zokogásban tört ki. Tudja ő, mondta elcsukló hangon, hogy egyesek most kételkedni kezdenek, de a csoportnak sugároznia kell a fényt azok felé, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, és együtt kell maradnia. Mindenkin látszott a megrendültség, sokan könnyeikkel küszködtek. Már majdnem fél 5 volt, és a hívőknek fogalmuk sem volt, hogyan kezeljék a helyzetet.

A gyűlő kételyek közepette, ahogy repedések támadtak a csoport tagjainak hitében, a kutatók gyors egymásutánban két figyelemre méltó esemény tanúi voltak. Az első kb. 4.45-kor történt: Marian Keech hirtelen írni kezdett, „automatikus írással” jegyzetelte a mennyei üzenetet. Amikor hangosan felolvasta a leírtakat, az üzenet elegáns magyarázatot kínált az éjszaka történtekre.

„A kis csoport, amely egész éjszaka egymagában ült és várt, oly sok fényt árasztott szét a Földön, hogy Isten megkíméli a világot a pusztulástól.”

Ez a magyarázat azonban önmagában nem volt teljesen kielégítő, ami abból is kiderült, hogy elhangzása után a csoport egyik tagja felállt, és faképnél hagyta a csoportot. Kellett még valami ahhoz, hogy a csoport hite újra olyan szilárd legyen, mint amilyen korábban volt. Ekkor történt a második nevezetes esemény. A jelen lévő kutatók erről a jelenetről eleven leírást adtak:

“Hirtelen megváltozott a légkör és a csoport viselkedése. Percekkel a hitvallást igazoló esemény elmaradását magyarázó üzenet után Mrs. Keech újabb üzenetet kapott: felhívást arra, hogy hozza nyilvánosságra ezt a magyarázatot. Már vette is a telefonkagylót, és tárcsázni kezdte az egyik újság számát. Amíg a kapcsolásra várt, valaki megkérdezte: ‘Marian, most hívod először ezt az újságot?’ Ő gondolkodás nélkül válaszolt: ‘Igen, még sosem hívtam őket. Sosem volt a számukra mondanivalóm, de most úgy érzem, nem késlekedhetek.’ Az egész csoport visszhangozhatta volna az érzéseit, mert mind úgy érezték, sürgős dolguk van. Ahogy Marian letette a kagylót, tagtársai is egymás után hívták a helyi lapokat, hírügynökségeket, rádióállomásokat és országos magazinokat, hogy megmagyarázzák az özönvíz elmaradását. Abbéli igyekezetükben, hogy minél gyorsabban és minél nagyobb feltűnést keltve terjeszthessék tanaikat, nyíltan beszéltek az addig szigorúan őrzött titkaikról is. Míg órákkal korábban még elzárkóztak a riporterek elől, és tehernek érezték a feléjük forduló figyelmet, most mohón keresték a nyilvánosság csatornáit.”

Nemcsak a titoktartás és a nyilvánosság kérdésében vett a csoport 180 fokos fordulatot, hanem a lehetséges új hívekhez való viszonyulásában is. Korábban a potenciális jelentkezőket elküldték, de az özönvíz elmaradását követő naptól másképpen viselkedtek velük. Minden érdeklődőt beengedtek, minden kérdést megválaszoltak, és minden látogatójukat meg akarták téríteni.

Minek tulajdoníthatjuk a hívek pálfordulását?

Alig néhány óra leforgása alatt az Ige meghallgatóinak szűk klikkje, amely addig elzárkózott a nyilvánosság elől, a hit lelkes terjesztőjévé vált. Mi szállhatta meg őket pont ekkor? Miért azt a lehető legrosszabb időpontot választották a változtatásra, amikor az elmaradt özönvíz nevetségessé tehette a csoportot a nem hívők szemében?

Hatás

HVG Könyvek

A fordulat valamikor az „özönvíz éjszakáján” történt, akkor, amikor fokozatosan világossá vált, hogy a jóslat nem teljesül. Nem a korábbi bizonyosság késztette a csoport tagjait a hit terjesztésére, hanem a rajtuk eluralkodó bizonytalanság érzése, az a tudatukban felderengő felismerés, hogy ha az űrhajóról és az özönvízről szóló jóslat hamisnak bizonyult, akkor hamisnak bizonyulhat az egész hitrendszer. A Keech-ház nappalijában összegyűltek számára ez elfogadhatatlan lett volna.

A csoport tagjai túl sok áldozatot hoztak már a hitükért ahhoz, hogy e hit romjainak látványa elviselhető legyen számukra. Elviselhetetlen lett volna a szégyen, az őket ért anyagi veszteség, a gúnyolódás. Dr. Armstrong ezt mondta az egyik kutatónak négy órával azután, hogy csészealjas megmentőjüknek meg kellett volna érkeznie:

“Én nagy utat tettem meg. Lényegében mindent feladtam. Minden szálat elvágtam. Minden hidat felégettem. Hátat fordítottam a világnak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kételkedjek. És nincs más igazság.”

Dr. Armstrong és követői annyira elkötelezték magukat hitük iránt, hogy más igazságot nem tudtak elviselni. Az ő hitüket azonban épp most zúzta porrá a fizikai valóság: nem szállt le a Földre a repülő csészealj, elmaradt az özönvíz. A csoport előtt ezután csak egyetlen kiút nyílt a kutyaszorítóból. Másfajta igazolást kellett találniuk hitük érvényessége mellett: szociális visszaigazolásra volt szükségük.

Ez megmagyarázza, miért változtak át lelkes hittérítőkké a titkaikat féltve őrző összeesküvők. Muszáj volt vállalniuk a kockázatot, hogy gúny és nevetség tárgyai lesznek a nem hívők előtt, mert a nyilvánosság, az új hívek jelentették számukra az egyetlen reményt. Ha sikeresen terjesztik az Igét, ha tájékoztathatják a még tájékozatlanokat, ha meg tudják győzni a kétkedőket, s ha eközben új hívekre tesznek szert, azzal igazabbá tehetik alapjaiban megingott, de féltve őrzött hitüket.

A szociális visszaigazolás elve ezt mondja: minél többen tartanak egy gondolatot helyesnek, annál inkább fogja helyesnek tartani azt a gondolatot egy adott egyén. A csoport megértette, mi a feladata; minthogy a fizikai valóság fölött nem volt hatalma, a szociális bizonyítékok eszközéhez kellett nyúlnia. Győzz meg másokat, és meggyőzöd önmagad!

A fenti cikk Robert B. Cialdini szociálpszichológus Hatás című könyvének szerkesztett részlete.

Miért képesek egyesek meggyőzni bennünket, míg mások nem? Mi hat ránk, amikor engedünk egy reklám csábításának? Robert B. Cialdini szociálpszichológus, a befolyásolás szakértője évtizedek óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Hatás című művének bővített kiadása az új kutatási eredmények bemutatásán túl rengeteg aktuális példával gazdagodott. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.