Hunyjuk be a szemünket, majd nyissuk ki! A sötétség e rövid pillanata alatt nem sok minden változott: a szavak a monitoron vagy a kijelző maradtak. Amikor az imént, vagy akár reggel, a pihentető alvás után kinyitottuk a szemünket, beáradt rajta a fény, és mindent nagyjából ugyanolyannak láttunk, mint mielőtt becsuktuk. A valóság változatlan marad, akár odafigyelünk rá, akár nem. Mindez teljesen nyilvánvalónak tűnhet. Pedig ezt egyszer, régen meg kellett tanulnunk.

Amikor legközelebb egy kisbabával játszunk, fogjunk egy játékot, és rejtsük a takaró alá a baba szeme láttára. Ha a kicsi még fiatalabb, nagyjából hat hónapos, nem fogja elhúzni a takarót, hogy visszaszerezze a játékot. Ez nem azért van, mert nem képes megfogni a takarót, hanem mert nem tudja, hogy a játék még mindig létezik. Apró elméje számára abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor eltűnt a szeme elől. Ezért élvezik annyira a babák a kukucskálós játékot, és ezért játssza minden kultúra, minden ember a világ minden táján.

Megérteni a világegyetemet

A kukucskálós játék jól példázza, mennyire nincsenek eszközeink, hogy megértsük a világegyetemet. Nem úgy születünk, hogy eleve ismeretekkel rendelkezünk a bennünket körülvevő világról. Meg kell tanulnunk, hogy a dolgok nem tűnnek el csak úgy, amikor nem látjuk őket. A csecsemőknél ez fontos mérföldkő a fejlődésben, és „tárgyállandóságnak” nevezik – viszont sok más állatnak sosem sikerül teljesen megértenie.

De miért is érdekelné őket a tárgyállandóság? Szinte minden valaha létezett organizmust az motivál a leginkább, hogy ne haljon meg – vagy legalább addig ne, amíg nem volt esélye a szaporodásra. A legtöbb földi élőlényt egyáltalán nem érdekli az a kérdés, hogy miért olyanok a dolgok, amilyenek.

Csak egy állat tette fel ezeket a kérdéseket – mi. Valamikor az elmúlt 100 ezer évben néhány javarészt csupasz emberszabású majmot lassanként nagyjából minden érdekelni kezdett. E majmok agya az előző mintegy egymillió év során egyre nagyobb lett, és olyasmikkel kezdtünk foglalkozni, amikkel előttünk egyetlen másik állat sem. Elkezdtünk rajzolni, festeni, zenélni és kukucskálósat játszani.

Őseink egy lépéssel eltávolodtak a többi élőlénytől, amikor nemcsak a túléléssel közvetlenül összefüggő dolgokra figyeltek oda, hanem az egész világegyetemre és a benne elfoglalt helyükre is.

Érzékeink még ma is cserbenhagynak minket

Mindazonáltal még mindig majmok vagyunk – agyunk és testünk továbbra is javarészt csak az élettel és a szaporodással foglalkozik. Biológiai hardverünk egy jelentős része nagyrészt változatlan maradt azon idő óta, amikor még senkit sem érdekelt az olyan elvont kérdés, hogy miként működik az univerzum.

Mindez azt jelenti, hogy az érzékeink rendszeresen cserben hagynak bennünket. A gyors, váratlan mozdulatokra összerezzenünk, noha már nem kell mindennap attól tartanunk, hogy felfalnak a ragadozók. Édes, sós és zsíros ételeket kívánunk – tökéletesen észszerű vadászó-gyűjtögető stratégia volt, hogy előbbre soroltuk a magas kalóriatartalmú ételeket, amikor még kevés volt az élelem, de ma már sokkal kevésbé hasznos, hogy minden sajtburger után ehetünk jégkrémet is.

Ezek az evolúciós maradványok túlmutatnak az ösztöneinken; az intuíciónkra is hatással vannak. Ha iskolázatlan őseinket a Föld alakjáról kérdeztük volna, valószínűleg azt válaszolják, hogy lapos. Logikus, hogy lapos. Elég laposnak látszik – ha nem lenne lapos, bizonyára leesnénk róla. Pedig egyáltalán nem lapos.

A mi szemszögünkből úgy néz ki, mintha a Nap keringene a Föld körül: az elmúlt 4,54 milliárd év során minden reggel felkelt itt, átrobogott az égbolton, és lement ott. A valóságban azonban a Föld kering a Nap körül – de nem tökéletes körpályán.

Azt hihetnénk, hogy a Nap egy helyben áll az űrben, miközben mi körbe-körbe száguldunk körülötte. A valóságban azonban a Nap és az egész naprendszerünk a Tejútrendszer középpontjában lévő pont körül kering óránként 827 ezer kilométeres sebességgel, és minden galaktikus évben (ami 250 millió földi év) egyszer megkerüli.

A kíváncsiság megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől, de a kíváncsiság önmagában nem elég. Amikor kíváncsian rákérdezünk a valóság rejtélyeire, nem feltétlenül kapjuk meg azonnal a helyes választ; se szeri, se száma a természet megmagyarázhatatlan jelenségeit értelmező mítoszoknak.

A vikingek úgy tartották, hogy a mennydörgés fülsiketítő hangja Thortól származik, aki kecskék vontatta kocsin vágtat át az égen, a villámokat pedig félelmetes kalapácsa, Mjölnir szórja. Az Ausztráliában őshonos gunaik úgy gondolták, hogy a déli fény, amelyet mi Aurora Australisnak nevezünk, a szellemvilágban lobogó bozóttűz.

Az istenekről, kecskékről és szellemekről szóló történetekben még mindig emberek milliárdjai hisznek az összes kontinensen. E történetek némelyikén könnyű gúnyolódni, de intuitív módon van értelmük; márpedig az intuíció hihetetlenül erős dolog.

Kitaláltuk magunknak a tudományt

Akárhogyan igyekezzünk is, mindig emberi szemmel látjuk az univerzumot. Valójában azonban sok minden nem az, aminek látszik. Akárhogyan nézzük is, az intuíció pocsék kalauz. És erre mi, kíváncsi majmok, rá is ébredtünk.

Azért hoztuk létre a tudományt és a matematikát, hogy megpróbáljuk meghaladni korlátozott emberi perspektívánkat, és a maga objektív valóságában lássuk a világot, nem csupán úgy, ahogyan megtapasztaljuk.

Kalauz abszolút mindenhez

HVG Könyvek

Felismertük érzékszerveink korlátait, és megtaláltuk a módját, hogy kitoljuk őket: hogy a látásunk szűk spektrumán túl is lássunk, a fülünk által érzékelt hangtartományon kívül is halljunk, és az általunk belátható távolságokon túl is mérjünk, az elképzelhetetlenül nagy és a hihetetlenül kicsi távolságokat egyaránt beleértve.

Azóta is szeretnénk megtudni, milyen valójában a valóság. Ez a tudomány. Több száz, ha nem több ezer éve tanulmányozzuk, de nem mindig járunk sikerrel. A korábbi próbálkozásokat könnyű kifigurázni, és a magyarázatok sokszor az istenes és kecskés történetekre hasonlítottak.

Platón azt hitte, hogy a szemgolyóinkból kilövellő láthatatlan sugaraknak köszönhetően látunk, amelyek mindent letapogatnak és megvizsgálnak, amihez hozzáérnek. A korai biológusok úgy gondolták, hogy a spermium egy homunkuluszt, egy parányi emberkét tartalmaz, és a nő feladata csupán annyi, hogy edényként működve ezt a miniatűr személyt addig növessze, amíg teljes értékű csecsemő nem lesz belőle.

A tudomány rengeteget tévedett az évek során. Azt is mondhatnánk, hogy a tudománynak valójában az a dolga, hogy tévedjen, mivel később csökkenthető a tévedés mértéke, és néhány kör után a helyükre kerülhetnek a dolgok. Összességében azonban a történelem egyre feljebb ível.

Hatalmas civilizációkat építünk, amelyek évszázadokon keresztül fennmaradnak. Megváltoztatjuk a természetet, s milliárdokat tápláló állatokat és növényeket hozunk létre. A matematika és a mérnöki tudományok segítségével évezredekig álló épületeket emelünk, és olyan hajókat építünk, amelyek lehetővé teszik számunkra a föld bejárását.

Űrjárműveket alkotunk, amelyek a Naprendszer törvényeit kihasználva több milliárd kilométerre lévő idegen világokat látogatnak meg. Egy egész bolygót benépesítünk robotokkal. És a nem túl távoli jövőben egy napon egyikünk beteszi majd a lábát erre a bolygóra, és ő lesz az első majom a Marson.

A fenti cikk Hannah Fry és Adam Rutherford Kalauz abszolút mindenhez című könyvének szerkesztett részlete. Tényleg létezik szabad akarat? Mennyire pontos a pontos idő? Valóban szeret minket a kutyánk? Hannah Fry matematikus és Adam Rutherford genetikus könyvében számos közvélekedést megcáfolva világítanak rá, hogy a valóságunk sokkal több annál, mint amit el tudunk képzelni. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.