szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

A haladás lehetetlen kihívások nélkül, vagyis mielőtt sikerrel járnánk, előbb kudarcot kell vallanunk – mutat rá Adam Alter bestsellerszerző Lendülj túl a holtponton! című könyvében. Szerkesztett részlet a kiadványból.

Mi történne, ha egy hétfő reggel egyszerűen átfordulnánk a másik oldalunkra, és aludnánk még tizenkét órát? Valamilyen feladatunkat figyelmen kívül hagynánk? Elhanyagolnánk a gyerekeinket, akik várják, hogy elvigyük őket az iskolába? Mennyit veszítenénk, ha egy napra ilyen durván és váratlanul átadnánk magunkat a semmittevésnek?

A kérdésre adott válaszunk fontos mércéje a személyes gazdagságunknak. Ha milliárdosok vagyunk, de egyetlen kihagyott napunk miatt vállalatok vagy kormányok omlanak össze, akkor e szerint a mérce szerint koldusnak számítunk. Ha kényelmes, középosztálybeli életet élünk, de rengeteg szabadidőnk van, akkor ebből a szempontból dúsgazdagok vagyunk.

Mit nem mutatnak meg a gazdagsági listák?

A gazdagságot általában nem a szabadsággal azonosítjuk, hanem folyamatosan vezetett főkönyvi mérlegként tekintünk az emberekre. A Forbes 400-as listája jól példázza ezt a hozzáállást. Malcolm Forbes 1981-ben megkérte a főszerkesztőjét, hogy állítson össze egy listát az Egyesült Államok négyszáz leggazdagabb emberéről.

A lap munkatársai végigjárták a legendás New York-i Park Avenue-t és Fifth Avenue-t olyan nevek után kutatva, amelyek egynél több épületen szerepeltek, és interjúk százait készítették bankárokkal, újságírókkal és adománygyűjtőkkel. Ahhoz, hogy valaki felkerülhessen a listára, körülbelül 100 millió dolláros vagyon meglétét kellett bizonyítania (ma ez az összeg már kétmilliárd dollár körül jár).

Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a listát, több száz olyan szereplőt is találunk rajta, akiknek rengeteg pénzük van, szabadidejük azonban viszonylag kevés. A bonyolult élet, amely milliárdokat hoz nekik, szinte semmi mozgásteret nem hagy a szabadon felhasználható idő tekintetében. Vagyis ezek az emberek nem tudják egykönnyen megoldani, hogy akár csak néhány órára megpihenjenek.

A négyszáz multimilliomos és milliárdos alatt további több százezer Forbes 400-aspiráns tolong. Aki nem szereti a „húsdarálót”, nem képes feltornászni magát egy nemzetközi óriáscég élére, vagy nem talál ki egy olyan startupot, amellyel „mindent megváltoztat”, az veszített.

Ez a világnézet roppant nyomással jár. Nincs hely a csekély hatékonyság számára, nincs mozgástér. Az effajta életfelfogás megköveteli, hogy ma feláldozzuk a kapcsolatainkat, a hétvégéinket és mindenekelőtt a boldogságunkat, miközben a holnapi boldogság délibábja után rohanunk. Ha így állunk a világhoz, akkor szinte folyamatosan úgy érezzük majd, akadályokba ütközünk, és ezek komoly szorongást okoznak.

Hagyni, hogy végisöpörjön rajtunk az elakadás

Ha tényleg nagyon szeretnénk sikerrel járni, akkor fogadjuk meg számos sikeres ember ellentmondásosnak tűnő tanácsát, és lazítsunk egy kicsit. Albert Einstein félelmetesen produktív életet élt, ám ez a hatékonyság rövid, intenzív szakaszokban valósult meg. Az ilyen fázisokon kívül kesztyűs kézzel bánt saját magával.

„Ha nem megy a munka – mondta –, lefekszem a nap közepén, elkezdem bámulni a plafont, közben pedig arra figyelek, ami a képzeletemben zajlik, és megpróbálom vizualizálni.”

Einstein nem küzdött az elakadás ellen; inkább hagyta, hogy végigsöpörjön rajta, mint egy hullám. Kihasználta az alkalmat, tett két-három mentális lépést hátra, hogy „figyelhesse” a képzeletét. Engedte, hogy az akadály győzzön, és így megtanult jól kudarcot vallani.

“Ha nem megy a munka, lefekszem a nap közepén” – Albert Einstein
AFP

Ugyanez volt igaz Mozartra is, aki szintén engedélyezte magának, hogy leeresszen az alkotási láz időszakai között. Megfigyelte ugyanis, hogy a legjobb szerzeményei akkor születnek, amikor a leghiggadtabb.

„Amikor, hogy úgy mondjam, önmagam vagyok, teljesen egyedül, és jó a kedvem… mondjuk egy hintóban utazom, vagy sétálok egy jó étkezést követően, vagy éjjel, amikor nem tudok aludni; az ötleteim ilyen helyzetekben áramlanak a legkönnyebben és a legnagyobb bőségben.”

Lehet, hogy Mozartnak néha voltak lázas alkotó időszakai, az ilyeneket azonban nehéz fenntartani. Senki nem éri el áttörések sorát, és nem szerez hatszáz szimfóniát és concertót úgy, hogy a démonaival kell viaskodnia, valahányszor a hatékonyság szempontjából falba ütközik. Einsteinhez hasonlóan Mozart is rájött, hogy az alkotás útjáról letért elmét nem erőszakkal lehet a legjobban visszavezetni a produktivitáshoz, hanem úgy, hogy teret és magányt keresünk; és elfogadjuk, hogy szükség van bizonyos mennyiségű kudarcra.

Einstein és Mozart olyan tehetség volt, amilyen egymilliárdból egy akad. Ezért is meglepő, hogy bizonyos tekintetben B típusú személyiségek voltak. Egyikük sem állt egy metaforikus hegy tetején, és nem kiáltotta világgá, mennyire imádja a „húsdarálót”. Épp ellenkezőleg: mindketten befelé fordultak, visszavonultak a csendbe és nyugalomba, és hagyták, hogy az ötleteik beérjenek a maguk idejében.

Teret engedni a kudarcnak

Ennek az elakadáshoz való higgadt hozzáállásnak az egyik előnye, hogy teret hagy a kudarcnak. Elfogadja, hogy nem tudunk mindig csúcsteljesítménnyel dolgozni, és hogy a hullámhegyeket hullámvölgyek választják el egymástól. A modern tanulási és fejlődési elméletek is elismerik, hogy a haladás lehetetlen kihívások nélkül, ebből pedig az következik, hogy mielőtt sikerrel járnánk, előbb kudarcot kell vallanunk.

Évekkel ezelőtt egy pszichológusokból és neurológusokból álló csapat megpróbálta megtalálni a siker és a kudarc tökéletes arányát. A skála egyik végén a tökéletes siker áll, a másik végén pedig a teljes, reménytelen kudarc. Mindkét szélsőség demotiváló, csak éppen más okból. A tökéletes siker unalmas és nem lelkesít, a teljes kudarc pedig kimerítő és demoralizáló. A két szélsőérték között azonban van valahol egy ideális pont, amely maximalizálja a hosszú távú fejlődést.

A kutatók szerint az optimális hibaarány 15,87 százalék. A valódi arány természetesen sokkal nagyobb eltéréseket mutat, mint ez a csábítóan pontos szám. Jobb napokon a magasabb hibaarányt is elviseljük, ha pedig csüggedtek vagy fáradtak vagyunk, akkor lehet, hogy igyekszünk elkerülni a kudarc minden formáját.

Bizonyos feladatokhoz valószínűleg magasabb kudarcarány társul, mint másokhoz, és nyilván akkor is meg kell barátkoznunk a szerényebb sikerrel, ha sietve kell tanulnunk. Sőt, alighanem a személyiség is számít.

Lendülj túl a holtponton!
HVG Könyvek

Egy ilyen optimális kudarcaránynak már a puszta létezése is két okból hasznos a számunkra. Először is objektív mércét kínál az optimális nehézséghez. Ha minden öt-hat próbálkozásból egynél sokkal többször leszünk sikertelenek, az valószínűleg túl gyakori; ha pedig szinte sohasem, akkor nem hibázunk elég gyakran.

Másodszor pedig, érzelmi szempontból nézve, az optimális hibaarány feljogosít a kudarcra. Nemcsak rendben van, ha kudarcot vallunk, de egyenesen szükséges. Ha nincsenek azok a szó szerint és átvitt értelemben is a plafon bámulásával töltött percek, akkor az egész pályafutását tekintve talán Einstein és Mozart is kevésbé lesz termékeny és sikeres. Az ilyen botlások és hullámvölgyek nem hibák, hanem a folyamat nélkülözhetetlen alkotóelemei.

A fenti cikk Adam Alter Lendülj túl a holtponton! című könyvének szerkesztett részlete. A marketing- és szociálpszichológiaoktató szerző két évtizede tanulmányozza, hogyan rekednek meg az egyének és szervezetek, majd miként törnek ki. Módszerei segítségével nemcsak a céljainkat érhetjük el, hanem az elakadásokat áttöréssé változtathatjuk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!