2048-ra tényleg nem marad hal az óceánokban?

2021-ben a Netflix A fenntartható halászat valódi arca című dokumentumfilmje letarolta a világot. Sokan visszhangozták a film leghíresebb állítását:

„Az évszázad közepére nem marad hal a vizeinkben!”

Úgy szólt a jóslat, hogy addigra mindegyiket teljesen kifosztjuk, horgászbotjainkkal és halászhálóinkkal semmit sem tudunk majd kifogni belőlük.

A tengertudományi szakemberek nagy része tanácstalanul vakarta a fejét. A túlhalászat problémái és az óceánjainkra leselkedő fenyegetések végre méltó figyelmet kaptak. De közben a dokumentumfilm tele volt valótlan állításokkal.

Honnan származik a fent idézett kijelentés?

Boris Worm tengerökológus és kollégái 2006-ban publikáltak a Science-ben egy tanulmányt, amely az óceánok biodiverzitásának állapotát vizsgálta. Akkoriban széles körű aggodalom övezte a világ halállományának állapotát: a kékúszójú tonhal populációi komoly bajba kerültek, az atlanti és a foltos tőkehal kipusztulófélben volt.

A kutatás alapvető eredményei kevés figyelmet kaptak. Ehelyett a médiában egyetlen statisztikával foglalkoztak, egy olyan adattal, amely egyetlenegyszer került említésre, a tanulmány összegzésében:

„Adataink felhívják a figyelmet arra, milyen társadalmi következményei vannak az állatvilágra jellemző fajgazdagság napjainkban is zajló eróziójának, amely a jelek szerint egyre gyorsabban folyik a bolygón. A trend rendkívül aggasztó, ez alapján ugyanis arra számíthatunk, hogy a 21. század közepére a jelenleg halászott fajok globális összeomlása várható (ha a jelenleg tapasztalható visszaesést extrapoláljuk, 2048-ra éri el a 100%-ot).”

Megértem, miért zaklatott fel sokakat ez a végkövetkeztetés. Azt is pontosan tudom, hogy a drámai történeteket kereső újságírók miért csaptak le rá. Nem véletlen, hogy a New York Times így hozta le a sztorit:

„Egy tanulmány szerint a halfajokra »globális összeomlás« vár”.

Más orgánumok azzal riogattak, hogy 2048-ra nem marad hal a vizekben. Az idő előrehaladtával pedig egyre tragikusabb hangvételű cikkek születtek.

Mi a probléma a történet efféle keretezésével?

Az első az, hogy amikor a tengerökológusok „globális összeomlásról” beszélnek, akkor más nyelvet használnak, mint mi, többiek. Talán azt feltételezzük, hogy az „összeomlás” szó azt jelenti, hogy nem marad hal a vizekben, és egy összeomlott populáció egyszerűen eltűnik. Így lett a „globális összeomlás 2048-ra” sztoriból „nem marad hal a vizekben 2048-ra” sztori. A tudósok azonban nem így értették.

A haltudományban többféle definíciója is létezik az „összeomlásnak”. Boris Worm arra utalt, amikor az egy évben kifogott halak mennyisége mindössze a 10%-a a történelmünk során feljegyzett legnagyobb mennyiségnek. Ha tehát az Atlanti-óceánban élő kékúszójú tonhalból bármelyik évet nézve is kifogtak mondjuk 1 milliót, abban az esetben beszélhetünk a faj „összeomlásáról”, ha bármelyik évben kevesebbet fogtunk ki belőle 100 ezer példánynál. Meglehetősen furcsa, hogy ez a definíció a kifogott halak, nem pedig a megmaradt halak mennyiségére vonatkozik.

Worm tanulmányának publikálása idején azonban nem állt rendelkezésünkre sok adat az óceánokban élő halak mennyiségéről. Hogy megértsük, milyen állapotban vannak az egyes halpopulációk, azt mértük, milyen könnyen lehet kifogni a példányokat. Amikor sok van belőlük, értelemszerűen könnyű kifogni őket. A populációk zsugorodásával egyre nehezebb.

Amikor Boris Worm azt állította, hogy „a 21. század közepére a jelenleg halászott fajok globális összeomlása várható”, nem arra célzott, hogy nem marad a vizekben hal. Még ha be is jönne az összeomlásra vonatkozó feltételezése, az óceánok akkor sem ürülnének ki.

És egy másik probléma…

A keretezéssel kapcsolatos második probléma megértéséhez gondoljuk végig, Worm hogyan jutott el a század közepi összeomlás előrevetítéséhez. A rendelkezésére álló adatok alapján becsülte meg a világ halállományának állapotát. Worm úgy számolt, hogy 2003-ban a világ halállományainak közel 30%-a „összeomlottnak” minősült. Ezután egyszerűen kiterjesztette ezt a tendenciát egészen 100%-ig. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a halállományok egymás után összeomlanak, mígnem 2048-ra mindegyikkel ez történik.

Meglehetősen ártatlan extrapolációról van itt szó. Csakhogy ennek a megközelítésnek a mélyén egy alapvető gondolkodási hiba rejlik. Azzal a katasztrofizáló gondolkodásmóddal függ össze, amely az évek során teljesen eluralkodott rajtunk. A népességgyarapodás aktuális számait extrapolálva elfog minket a pánik, hogy soha nem áll le a folyamat. A fokozódó szén-dioxid-kibocsátás láttán azt feltételezzük, hogy ez is egyre rosszabb lesz. Aki szkeptikus a változást illetően, az könnyen magáévá teszi ezt a gondolatmenetet.

Pedig az ilyen feltételezéseknek nincs tudományos alapjuk. Ami azt illeti, a környezeti problémák nagy részénél éppen azt látjuk, hogy már nem abba az irányba tartunk, mint korábban. Képesek vagyunk pályamódosításra, és ez meg is szokott történni.

Tehát két nagy baklövést említhetünk azzal kapcsolatban, hogy a fenti tanulmányt felkapta a média. Először is, az, hogy „a jelenleg halászott fajok globális összeomlása”, nem egyenlő azzal, hogy „kiürülnek az óceánjaink”. Másodszor, egyenes vonalat húzni a 100%-os értékig – hát, ez nem valami tudományos megoldás.

A fenti cikk Hannah Ritchie adattudós Ez nem a világvége című könyvének szerkesztett részlete. A kötet elkészülését az I-Tango – Gartner Bulgaria and Hungary támogatta. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.