szerző:
HVG

Átverték a magyar hadvezetést: nem katonai feladat, hanem bohóckodás volt a baráti segítségnyújtás - véli Kiss Lajos, nyugalmazott vezérőrnagy (82 éves), az intervenció politikai egyeztetéssel megbízott vezetője, aki negyven év után úgy döntött, a HVG-nek részletezi emlékeit.

HVG: Ellentmondó visszaemlékezések szólnak az 1968. augusztus 21-e hajnalán kezdődött invázió magyar szempontból talán legdrámaibb incidenséről. A magyar katonák érsekújvári sortüzét egy tanulmány szerint az váltotta ki, hogy ön szólni akart a helyi lakosokhoz. Igaz, hogy önt akarták az egyre fenyegetőbb embergyűrűből kimenteni?

Kiss Lajos. "Megalázó, amikor egy katonától elveszik a fegyverét"
© Horváth Szabolcs
K. L.: Szlovákiában, az érsekújvári pártbizottságon tárgyaltunk augusztus 21-én a reggeli órákban, amikor hallottuk, hogy lent a téren tüntetők jelennek meg, járkálnak, énekelnek, jelszavakat kiabálnak. Mondom Schuha Mihálynak, a pártbizottság első titkárának - jól ismertem korábbról, félig magyarnak, félig szlováknak mondta magát -: "Tudod, mit, Mihály bácsi? Ne ücsörögjünk itt, menjünk ki, beszélgessünk az emberekkel." Egyenruhában voltam, de fegyvertelenül. Csakhogy az ilyen tüntetésekkel mindig ez a helyzet: békésen kezdődnek, aztán valaki kiprovokálja az erőszakot. Ott is így történt. "Rohadt magyar cigányok, idejöttetek, mert otthon nincs mit falni?" - ilyeneket vágtak a katonáink fejéhez.

HVG: Magyarul?

"Falhoz állították a tizedest és kiszakították a telefont a falból"
„Egyszer csak fegyverropogás hallatszott a főtér felől, amelyet keresztül-kasul elálltak a magyar tankok és csapatszállító járművek. Anyu lélekszakadva rohant ki a házból, hiszen mindkét öcsém kint volt a tömegben. Szerencsére a katonák, ijesztésképpen, csak a levegőbe lőttek, el is találták a templomtornyot” – idézte fel a HVG munkatársának 1968. augusztus 21. délelőttjét Vankó Sarolta, érsekújvári könyvtáros. Sosem látott egységbe forrasztotta a helyi magyarokat és szlovákokat a Varsói Szerződés 1968-as inváziója – derült ki az egykori események helyszínén a HVG tudósítója számára. A bevonulás főpróbájára éppen negyven éve került sor. A HVG júniusban visszaemlékezésekre hagyatkozva számolt be az akkor történtekről. A cikket elolvashatják, ha ide kattintanak.
K. L.: Magyarul, persze. De főként szlovákok lehettek, mert sokan törték a nyelvet. Velem is vitatkozott valaki. Közben voltak, akik köveket kezdtek dobálni, sokan felmásztak a tankokra, egy-két katonát képen is vágtak, másokat lerángattak a harckocsikról. Ekkor gondolta az egyik tisztünk, hogy a levegőbe kell lőni. Én sem tudom, hogyan lehetett volna a helyzetet másképp megoldani. Viszont katonapszichológiai tény, hogy amikor ilyen idegtépő helyzetben valaki lead egy figyelmeztető lövést, a többi fegyveres szinte önkéntelenül lőni kezd: elkezdtek hát ropogni a géppisztolyok.

HVG: Sebesülés nem történt, csak a templomtornyot találták el, de a tömeg sem oszlott szét. A magyar katonák viszont kivonultak a városközpontból. Kinek a döntésére?

K. L.: Én magam üzentem az ezredparancsnoknak, aki nem volt messze tőlem, hogy ki kell vonni a harckocsikat, különben nagy baj lesz. Csak a kijelölt objektumok - például a bank, a posta, a tanács, a bíróság - őrzésére maradtak magyar katonák, a többiek a város határába vonultak vissza. A helyi munkásőröknek, rendőröknek visszaadtuk a fegyvert, a rendfenntartás ismét az ő feladatuk lett.

HVG: Volt önnek hatásköre egy ilyen parancs kiadására?

K. L.: Természetesen, hiszen én voltam az egyetlen, helyszínen lévő tábornok. Ezzel együtt később, a rendszerváltás után Simon János, a hadosztály törzsfőnöke úgy nyilatkozott, hogy én jogtalanul beleavatkoztam az ő tervébe, megfutamítottam a harckocsikat. A tüntetők közül tényleg sokan ujjongani kezdtek: "Megijedtek a katonák, győztünk!" Pedig frászt ijedtünk meg, csakhogy ilyen helyzetre nem voltak kiképezve a mieink. Katonai feladat az, hogy megyünk és szétlőjük a várost. Az bohóckodás, hogy bemegyünk, de nem csinálunk semmit. Merthogy az öt bevonuló ország haditervében nem is szerepelt más, mint hogy erőt kell demonstrálni.

Az érsekújvári incidens 1968. augusztus 21-én. "Sokan törték a nyelvet"
© Gyén János


HVG: Ha ön nem lép közbe, meddig maradtak volna a katonák?


K. L.: Amíg nincs rend. És ez vérfürdővel, beláthatatlan következményekkel járt volna. Mert ha már kővel dobálnak, legközelebb bedobnak egy égő újságpapírt vagy mást a harckocsi alá, és akkor baj van. Így senkinek nem lett bántódása. Ezenközben vezérőrnagy társam, Lakatos Béla, a Nyitrára települt hadosztályparancsnok egyfolytában hívogatott rádión, hogy jöjjek már, mert vár rám egy küldöttség petícióval, hogy azonnal takarodjunk haza. Kértem, hogy küldjön egy helikoptert, és már mentem is.

HVG: Pontosan mi volt az ön megbízatása?

K. L.: Egy közvetlenül a honvédelmi miniszter alá tartozó, harmincfős különleges csoportot vezettem, amelyet azért hoztunk létre, hogy a járási párt- és tanácsszervekkel tartsa a kapcsolatot, enyhítse a bevonulás okozta sokkot, felügyelje, hogy a katonák hogyan viszonyulnak a civil lakossághoz. A csapatban öt hivatásos katona volt, a többi tartalékosként behívott tanácsi és pártbizottsági dolgozó volt, akiknek jó kapcsolatuk volt a határ menti szlovák megyék és járások vezetőivel. Minden helyőrségben volt két képviselőnk.

HVG: A légkör azonban, úgy tűnik, nem kedvezett a barátkozásnak. Miről lehetett ott tárgyalni?

K. L.: Kezdetben nem volt ellenségeskedés. Mindenki Ludvík Svoboda köztársasági elnök beszédét várta, amelyben bejelenti, hogy a csehszlovák vezetés hívta be a szövetséges erőket. Ott ültem az említett érsekújvári pártbizottsági ülésen a szendvicsekkel megrakott asztalnál, jó volt a hangulat, de egy nagy kérdőjel ott lebegett mindenki előtt: hol marad a behívó? Ámde, mint ez később nyilvánvalóvá vált, valakik - a csehszlovák vezetők vagy a szovjetek, az ördög tudja - átvertek minket. Eltelt néhány óra, fölugrott egy ember, magas, jóvágású. Valami üzemigazgató volt. Azt mondta: tábornok elvtárs, figyeljen ide, én azt javaslom, miután nincs felhívás, csomagoljanak össze, és menjenek haza. Mondom, rendben van, szívesen meg is tenném, de katona vagyok, akkor megyek, ha parancsom van rá. Ugyanezt mondtam Nyitrán is a petíciót átadó küldöttségnek. Volt ott egy egyetemi rektor, úgy emlékszem, Pastir - magyarul Pásztor - volt a vezetékneve, akivel vitába keveredtem. Azt mondtam neki: tudod, mit, pajtás, te történelemtanár vagy. Ennek az ügynek a megítélését bízzuk az utókorra. Egyetértett. Barátságban váltunk el.

HVG: Ön talán helyeselte a bevonulást?

K. L.: Egyáltalán nem. Én Svoboda elnökkel értettem egyet, aki később azt a nyilatkozatot tette, hogy végtelenül sajnálja és feleslegesnek tartja a megszállást. Ahogy Svobodát, jól ismertem Alexander Dubceket, a párt első titkárát is - kétszer fogadott engem Szlovákiában, közös hadgyakorlaton -, a pártbürokratáktól eltérően bűbájos ember volt, nyílt, tiszta szívű, okos. Egyébként - szocdem család sarjaként - eredetileg Nagy Imrét is támogattam. Akárcsak Papp Jóska tüzérezredes barátom. Őt 1956 őszén Leningrádban - ott tanultam épp a tüzérakadémián - a Pravda című napilap egy fényképén láttam viszont: fejjel lefelé lógatva, a Köztársaság téren. De 1968-ban Csehszlovákiában más volt a helyzet, szerintem lett volna politikai megoldás. Meg is mondtam Czinege Lajos honvédelmi miniszternek: "Czinege elvtárs, politikai problémát nem szabadna katonai eszközzel megoldani. Hol a bizonyítékuk a szovjeteknek, hogy a nyugatiak katonai erővel akarnak fellépni?" Olyasmit hümmögött, hogy hagyjuk most ezt.

HVG: A honvédség irattárából előkerült olyan, augusztus 21-e utáni levél, amelyben ön a minisztérium politikai főcsoportfőnökségét kéri, hogy a szovjetek "konkrét bizonyítékokat küldjenek, és ne általánosságokat" a fenyegető ellenforradalmi előkészületekről. Ennek fényében volt olyan falfirka, odakiabálás, amit különösen a szívére vett?

K. L.: Csak ami minden normális embernek rosszulesik: amikor olyat állítanak róla, ami nem igaz. Például amikor a magyar bevonulókat horogkereszttel ábrázolták, miközben én 1944-ben részt vettem az ellenállásban, és munkaszolgálatos zsidók menekülését segítettem. Szemtanúja voltam, ahogy a nyilasok tucatszám lődözik le a frontról menekülő magyar kiskatonákat. Más volt a háború, mint amilyennek esztergomi kisdiákként 1938-ban képzeltük, amikor büszkén néztük a Felvidékre vonuló katonáinkat, és elhatároztuk, hogy katonai iskolára jelentkezünk. Az 1968-as megszállás idején sok vitám is volt a szlovák barátaimmal, akiket még az 1960-as évek elején ismertem meg, amikor Prágában katonai attasé voltam. Az egyik trencséni szlovák vezérőrnagyról kintlétünk idején megtudtam, hogy a katonáinkban tolmács közvetítésével lelkiismeret-furdalást próbál ébreszteni. Leültem vele, és azt mondtam: "Ha valami bajod van, a szovjet vezetőkkel tárgyalj, ne a magyar kiskatonákkal." Igazat adott nekem. Fölbontottam egy üveg bort, megittuk, összeölelkeztünk, elköszöntünk. Én nem sértődtem meg senkire. Beleképzeltem magam az ő helyzetükbe: én talán még kacifántosabb dolgokat csináltam volna. Megalázó dolog, amikor egy katonától elveszik a fegyverét, és hazazavarják.

HVG: A politikai bizottság fegyveres erőket felügyelő tagja, Biszku Béla - legalábbis az említett Simon János tíz éve a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozata szerint - 1968-ban egyszer bizalmasan közölte néhány katonai vezetővel, ha fegyveres harcra kerül sor, Szlovákia várhatóan elszakad Csehországtól. Ez esetben az elfoglalt magyarlakta területeket Magyarország megtartaná. Ezért hozták létre a közigazgatási ügyekben jártas osztagot, amit éppen ön vezetett.

K. L.: Ilyet Biszku Béla soha nem mondott, erről én - vagy így, vagy úgy - hallottam volna. Felvidék-visszacsatolásról szóló spekulációk nem voltak, legfeljebb néha a hadseregben viccelődtek ilyesmivel. Az érsekújvári pártbizottságon is volt egy idősebb úr, aki felállt, és azt mondta: Horthy bátor ember volt, hogy idejött hadsereggel, és most maguk is azok. Kivett a zsebéből egy felvidéki emlékérmet, amit 1938-ban adtak a katonáknak, és átnyújtotta nekem, ma is őrzöm. Elmagyaráztam neki: mi nem azért jöttünk, hogy itt maradjunk, hanem hogy segítsünk. Egyébként a szlovákok közt is voltak fura alakok. Egyikük panaszlevelet írt a magyar honvédelmi miniszternek, hogy ő - amíg ellenünk tüntetett - nekitámasztotta a kerékpárját egy harckocsinak, az meg elindult, és összetörte a biciklit. Úgyhogy legyen szíves, kártérítse őt a minisztérium. Mondom Czinegének, hát ha ez egy ekkora fafej, hogy képes ilyen levelet írni, akkor fizessük ki neki. El is küldték a pénzt - 50 vagy 150 forintot - a külképviseleten keresztül. Hála Istennek, hogy csak ennyi kár esett.

SCHWEITZER ANDRÁS

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Szellem

A tábornok

A Varsói Szerződés öt államának 1968-as közös csehszlovákiai invázióját - hivatása szerint - parancsra elvégzendő...

MTI Világ

Csehország kárpótolja az 1968-as megszállás áldozatait

A képviselőház keddi döntése alapján egyszeri pénzügyi kárpótlást kapnak mindazok, akik 1968. augusztus 20. és 1991. június 27. között a megszállók tevékenységének következtében életüket veszítették vagy megsérültek.

Eddig nem látott felvételek a szökött rab meneküléséről

Eddig nem látott felvételek a szökött rab meneküléséről

Az utolsó utáni pillanatban talán megmenekülhet a Földön már csak két példányban élő orrszarvú

Az utolsó utáni pillanatban talán megmenekülhet a Földön már csak két példányban élő orrszarvú

Félreértette a hitét, ezért csatlakozott az Iszlám Államhoz egy amerikai nő

Félreértette a hitét, ezért csatlakozott az Iszlám Államhoz egy amerikai nő

Aszad: „az amerikaiak csak zsebre teszik önöket”

Aszad: „az amerikaiak csak zsebre teszik önöket”

Az első arab védelmi miniszternő a libanoni kormányban

Az első arab védelmi miniszternő a libanoni kormányban

Éppen kertészkedett, mikor az egyik fáról egy puma nézett le rá

Éppen kertészkedett, mikor az egyik fáról egy puma nézett le rá